Az Imádság emlékei 

Gyerekkoromban azon versenyeztünk, hogy ki tud többet imádkozni. Egy óra már hősies dolog volt. Nekem nem nagyon ment, mindig belealudtam vagy azon kaptam magam, hogy gondolataim messze elkalandoztak. Próbáltam azért a jobbak közé tartozni és tematikusan életem minden területéről beszámoltni. Kéréseim is voltak, olykor úgy éreztem, hogy Valaki meghallotta, de nem emlékszem semmilyen konkrét válaszra. Ha nagyon megerőltettem magam, akkor a csendben kihallottam a választ is - ma már tudom, hogy a képzeletem szülte ezeket. Arra tanítottak, hogy a valódi választ a Bibliában találom meg és hihetetlen, de majdnem mindent ki tudtam olvasni belőle. 

Hangzatos meghatározások lengik körül az imádság fogalmát a hívők körében: "a lélek lélegzetvétele", "baráti párbeszéd Istennel" vagy "az ima célja az Istenre hangolódás - az Ő gondolatainak megértése". Nem is sorolom tovább. Annyi értelmetlen magyarázkodással találkozunk, amikor az imameghallgatás vagy Isten szavának meghallásáról van szó, hogy azon csodálkozom, miért nem vettem észre korábban a józan ész határait döngető eszmefuttatásokat. 

Isten mindenhatóságába és mindentudóságába vetett hit már önmagában is elég az összezavarásra. Azon kívül, hogy a két jellemző egymást kizárja (Ha Isten előre tudja, hogy mit fog tenni a jövőben, akkor nem lenne képes megváltoztatni korábbi szándékát), indololatlanná teszi az imát. Ha mindent tud, akkor ismeri gondolataim és vágyaim, miért kellene elmondanom. A szokásos válasz: nem Istennek van szüksége az imára, hanem nekem. Milyen jó, hogy valaki tudja, mire van szükségem: tudatosítani a függőséget egy képzeletbeli Istenhez. A keresztények azt is meg tudják magyarázni, hogy miért nem kapnak választ az imára: "mert Istennek más terve van és lehet, nem most vagy nem azt akarja nekem adni. Vagy többet kell imádkoznom, mert nem vagyok elő kitartó. Vagy bűnös vagyok és nem hallja meg az imám". Egyszerű, csak teljesen logikátlan.

A napokban hallgattam egy felvételt, két lelkész beszélgetett az imádság homályos fogalmáról. Az egyik, tapasztalatként mesélte el, hogy mit jelent ráhangolódni Istenre és kitalálni az Ő gondolatait. Állítása szerint, azért imádkozott, hogy az egyik településen megnövekedjen a hívők száma. Addig is volt 3-4 gyülekezeti tag, de öt éven át semmi sem történt. Pedig, kifogásunk nem lehet, Isten akarata szerinti ima volt, teljesen önzetlen, biblikus és milyen kitartó. Mégsem jött válasz öt évig, miután szerveztek egy hittérítő eseményt, amelyre 180 ember elment - ezt az imameghallgatás jeleként értelmezte, Isten meghallgatta végre az imát és elkezdett dolgozni azért a városért. Történetesen, az említett eseményre 2-3 évre meglátogattam azt a gyülekezetet és a csodának nyomát sem találtam - az a néhány régi tag jelent meg újra az istentiszteleten . Isten kudarcot vallott, vagy éppen az emberünk képzelgett. Ugyancsak tőle hallottam egy másik sületlenséget: néhány hónapja autóbalesetett szenvedett és érezte, hogy az angyalok megőrízték. Bár több hétig komoly sérülésekkel a kórházban feküdt, de az angyalok megmentették az életét. Kérdem én, csak ennyire voltak képesek azok az angyalok? Miért nem akadályozták meg a karambolt? Lefogadom, hogy erre is volna egy frappáns válasza. 

Nem akarok tovább gonoszkodni, ezért jöjjön egy pozitívum: elismert tény, hogy jótékony hatásai is vannak az imának. Egy 2008-as tanulmány  az ima pszichológiai előnyeiről beszél: segít csökkenteni a stresszt és a szorongást, növeli a pozitív kilátásokat, és erősíti az élni akarást. Egyszerűen elősegíti a mentális egészséget, ugyanúgy, mint egy egyszerű elcsendesedés, pozitív gondolatok, természetjárás vagy meditációs gyakorlat. Itt érdemes volna megálni és az imát is a maga helyére tenni. Ha a fenti fejtegetés nem volt elég meggyőző, akkor jöjjön egy tudományos kísérlet: 

A nagy imádkozás – kísérlet (Richard Dawkins, Az isteni téveszme című könyvből)

Vajon segíti-e az ima a betegek felépülését? Darwin unokatestvére, Francis Galton elemezte elsőként tudományos alapon a betegekért mondott imák hatékonyságát. Megfigyelte, hogy vasárnaponként Anglia-szerte egész gyülekezetek imádkoznak közösen a királyi család egészségéért. Nem lenne hát illő, ha hozzánk, többiekhez képest, akikért csak közeli szeretteink imádkoznak, egészen szokatlanul jó kondícióban lennének? Galton megvizsgálta a dolgot és nem talált statisztikai eltérést. Persze megeshet, hogy mindebben az irónia szándéka vezérelte, akárcsak abban, amikor véletlenszerűen kiválasztott földeken imádkozott, és aztán megnézte, hogy gyorsabban nőnek-e a növények – hát nem nőttek.

 Újabban, Russell Stannard fizikus támogatását adta a (keresztény) Templeton Alapítvány által szponzorált kezdeményezéshez, amely azt az állítást próbálta kísérletileg igazolni, hogy a betegekért mondott ima javít az egészségi állapotukon. Ebben az esetben szigorú feltételeknek kellett megfelelni a kísérlet eredményessége érdekében: véletlenszerű kiválasztás, vakkísérlet, kontrollcsoport, titoktartás, stb. Sem a betegek, sem az orvosaik és a gondozóik nem tudhatták, hogy mely betegek tartoznak a kísérleti, és melyek a kontrollcsoporthoz. Akik a kísérleti imákat mondták, azoknak tudniuk kellett a célszemélyek keresztnevét, de a vezetéknevüknek csak a kezdőbetűjét mondták el – máskülönben milyen értelemben mondhatnánk, hogy éppen értük és nem másokért imádkoztak?

 Dr. Herbert Denson vezetésével, aki a bosztoni Mind/Body Medical Institute kardiológusa, 1802 beteget figyeltek meg hat kórházban, akik mindannyian szívkoszorúér műtéten estek át. Már előre megírta az egyik sajtókiadványban, hogy „úgy hiszi, egyre több bizonyíték gyűlik össze a közbenjáró ima hatékonyságára”. A betegeket három csoportra osztották: az 1. csoportért imádkoztak, de nem ők nem tudtak róla; a 2. csoport tagjaiért nem mondtak imát, és szintén nem tudtak semmiről; a 3. csoportért is imádkoztak, ők viszont tudtak róla. Az első két csoport összevetése a közbenjáró ima hatékonyságát méri, a harmadik csoport pedig az esetleges lélektani hatásokat, amikor az ember tudja, hogy imádkoznak érte.A szóban forgó korházaktól egyaránt távol eső három templom gyülekezete mondott imákat. A helyes kísérleti eljárás érdekében, megkérték az imádkozókat, hogy foglalják az imába az alábbi szöveget: "a sikeres műtétért, gyors és teljes komplikációk nélküli felépülésért." 

 A kísérlet eredménye, mint az American Heart Journal 2006 áprilisi száma beszámolt róla, egyértelmű volt. Nem mutatkozott különbség azok között a betegek között, akikért imádkoztak, és akikért nem. Minő meglepetés! Azok között jelentkezett eltérés, akik tudtak róla, hogy imádkoznak értük, illetve akik vagy így vagy úgy nem tudtak róla - csakhogy rossz irányban! Akik tudtak róla, hogy imákat mondanak értük, azok szignifikánsan több komplikációt mutattak, mint akik nem. Lehetséges, hogy Isten lesújtott egy kicsit, hogy megmutassa, mennyire nincs ínyére ez az egész hibbant vállalkozás? Valószínűbbnek tűnik, hogy akik tudtak az értük mondott imákról, ennek folytán további stresszt kellett elszenvedniük, amit a kísérletvezetők "teljesítési szorongásnak" neveznek. Az egyik kutató, Dr. Charles Bethea szerint "lehet, hogy csak még bizonytalanabbá váltak, mert arra gondoltak: annyira beteg vagyok, hogy egy egész csapatnak kell imádkoznia értem?" 

Nem csoda, hogy a teológusok ellenezték a vizsgálatot, talán, mert attól tartottak, nevetséges színben tűnteti fel az egész vallást. Richard Swinburne oxfordi teológus a vizsgálat kudarcát követő írásában azon az alapon tiltakozott ellene, hogy Isten csak a jó okkal elmondott imákat hallgatja meg. Ha egyszerűen azon az alapon imádkoznak egyvalakiért, nem pedig valaki másért, hogy a kettős vakkísérlet megtervezésekor véletlenül rá esett a választás, az nem jelent igazán jó okot. Isten átlát a mesterkedésen. Swinburne-nek igaza van, hogy ezt hangsúlyozza, bár a további magyarázkodása szatírába illő dolgokat tár fel: 

"Szenvedésem alkalmat ad, hogy kinyilvánítsam bátorságomat és türelmem. Neked pedig, hogy kinyilvánítsd együttérzésed és megpróbálj egyhíteni a szenvedésemen. A társadalomnak viszont, hogy eldöntse, befektessen-e egy csomó pénzt, hogy ilyen vagy olyan konkrét szenvedésre megpróbáljon gyógyírt találni... Bár a Jóistennek fáj a mi szenvedésünk, legnagyobb gondja minden bizonnyal, hogy mindannyian tűrelmesek, együttérzőek és nagylelkűek legyünk, és azáltal szent jellemet tanúsítsunk. Egyeseknek saját maguk miatt muszáj betegeknek lenniük, másoknak pedig azért, hogy fontos döntések elé állítsák a többieket. Csak így lehet rávenni némelyeket, hogy komolyan eldöntsék, milyen emberré akarnak válni. Megint mások számára a betegség egyáltalán nem képvisel értéket."

Egy televiziós vitán, amikor a fent idézett személy a holokausztot próbálta igazolni, mondván: remek alkalmat kínált a zsidóknak, hogy bátrak és nemeslelkűek legyenek. A beszélgető partner zseniálisan felmordult: "Az Úr rohasszon meg!" Ez a groteszk gondolatmenet rettenetesen jellemző a vallásos emberek észjárására.

A kettős vakkísérletet természetesen elutasították az egyházi vezetők arra hivatkozva, hogy a tudomány nem illetékes ilyen kérdésekben, bár hozhatott volna akár pozitív eredményt is. Ám ha így alakul, el tudjuk-e képzelni, hogy a vallás egyetlen szószólója is elutasítja azon az alapon, hogy vallási kérdésekben a tudomány nem illetékes? Kötve hiszem. 

 Persze mondanom se kell, a hívőket a negatív eredmény sem rendítette meg. Bob Barth, a kísérleti imák egy részét végző imaközösség lelki vezetője így kommentálta az ügyet: "A hívő ember azt mondaná erre, érdekes vizsgálat, ám mi nem ma kezdtünk imádkozni, és láttuk, hogy az ima hat, tudjuk, hogy az ima hat, az ima és a lelkiség vizsgálata éppen csak, hogy elkezdődött". Hát perzse, hitünkből fakadóank tudjuk, hogy az ima hat, ha tehát a tapasztalat nem ezt mutatja, tovább küzdünk, amíg csak a kívánt eredményt nem kapjuk. 

El sem hiszem, hogy már két hónap telt el a "nagy randiból” és milyen messzire jutottam. Az egész életfilozófiám megváltozott, kitágult a látóhatárom és kutakodásom pezsgőbbé tette a mindennapjaim. Szabadnak érzem magam csak úgy, minden mitologikus szabadító nélkül.

A keresztény húsvét ünnepe csak arra emlékeztet már, hogy mennyire értelmetlen dolgokban hittem: megváltás, feltámadás, örökélet, angyalok és démonok. Persze, minden embert foglalkoztat az élet – halál kérdése, így természetes, hogy fejlődése során történeteket alkotott. A messiási mítosz majdnem minden népnél és vallásnál megmutatkozik. Az üres sír története szenzációs elképzelés. Szeretnénk azt hinni, hogy jelentéktelen életünknek van valami nagyon fontos jelentése, hogy nem vagyunk a véletlen mutációk eredménye, hanem Valaki hatalmas eljött értünk és kiszabadított, hogy egyszer paradicsomi környezetben élhessünk.

Szkeptikusként az első élményem az volt, hogy önmagamban helyre tegyem az élet és a magam fontosságának a kérdését. Nincs mindenható kéz felettem – életem minősége rajtam áll. Ha felnézek az égre, akkor már nem azért vagyok hálás, hogy a milliárdnyi fényévre levő galaxisok mindenségében porszemnyi alakom milyen nagy fontossággal bír valakinek – hanem azért vagyok hálás, hogy elhaló csillagok részeként, ősrobbanás és véletlenszerű reakciók és átmenetek során tudatos emberként, valamit is felfoghatok a világ működéséből. Korunk egyik legnagyobb elméleti fizikusa, Howking Stephen, érzékletesen fejezte ki: „annyira jelentéktelen teremtmények vagyunk egy átlagos méretű galaxis kis bolygóján a többi százezer millió galaxis között, hogy igazán nehézségekbe ütközik hinni egy olyan Istenben, aki törődik velünk vagy egyáltalán aki észrevenné létezésünk.”

Senkit sem akarok a tündérmeséből felébreszteni, hisz olyan tökéletes az a világ – örökélet, béke, újföld és végtelen szeretet harmóniája. A kegyetlen valóság ellenére, mégis sokkal lelkesítőbb elfogadni a földi élet kereteit és igazi lehetőségeit. Tudom, hogy senki nem ad küldetést, de milyen nagyszerű, hogy ennek ellenére fontosságot és jelentőséget adhatok a rövid és jelentéktelen életnek. Még az elején vagyok a felfedezésnek, de lenyűgöz a világ szépsége.

Számomra a legnagyobb fontossággal bíró kérdés most az: hogyan lehetne jobbá tenni az életet? Mi adhat valódi szabadulást az embernek?

A vallás nem adott választ. Hiába hittem abban a mindenható és személyes Istenben, csak az bizonyosodott be, hogy nagyon tehetetlen és kicsinyes – ráadásul egy zseniális mese. A tudomány igazolja, hogy elhanyagolható a valószínűsége egy természetfeletti lény létezésének – esetleg egy deista síkon létező Isten, akit igazán nem akarnék, mert az csupán egy cserbenhagyásos gázolás képét juttatja eszembe, aki megalkotta a fizikai világ törvényeit elindítva az evolúció folyamatát – majd magára hagyta.

„A kvantummechanika megjelenésével meg kellett szoknunk, hogy események nem jósolhatók meg teljes pontossággal, hanem mindig van valamekkora bizonytalanság. Ha valaki óhajtja, értelmezheti isteni beavatkozásnak. De ez meglehetősen furcsa beavatkozás lenne: semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy valamilyen cél érdekében történik, ellenkező esetben ugyanis nem lenne véletlenszerű.” (Howking Stephen, A nagy terv)

Amikor az ember kilép a vallási fogalmak világából, természetes, hogy a tudomány szárnyai alatt keres támogatást. Tulajdonképpen a tudományos ismeretek fejlődése szorította ki az ember tudatából az ősi mitologikus Istent. Amit eddig Istenre hivatkozva próbáltunk magyarázni, azt most kellő részletességgel ismerteti a tudomány. Ez így van rendjén. Bár nagyon meglepő, hogy a 21-ik században a vallásosság nemhogy ügyefogyottá válna, hanem egyre katasztrofálisabb méreteket ölt különböző szélsőséges megnyilvánulásban. Úgy tűnik, hogy a tudománynak nincs elegendő ereje igazolni a felfedezések megmentő – a világot jobbá tevő képességét. Talán jobban össze kell fogni egy hatékonyabb felvilágosító befolyás gyakorlásáért. 

A politika sem volt képes beváltani ígéreteit – legyen az akár kapitalizmus vagy kommunizmus. A sok gazdasági krízis után az emberek bizalmatlanokká váltak a politikai eszmékkel szemen. Nem kétséges, hogy a demokrácia sok kérdést megoldott a szabadság terén, de mégis nagyon korlátozott eredményt mutatott fel. Rengeteg megoldatlan terület maradt: szegénység, éhség, rabszolgaság, betegség és igazságtalanság.

A vallás, a tudomány és a politika szabadítói képessége csak egy utópia. A világ szép, ugyanakkor veszélyes is, inspiráló de hátborzongató. Mindhárom megközelítésben vannak értékes elemek: (1) az embernek kell a történet és a képzelőerő erőt adhat, (2) az értelem – a logika és a világ törvényszerűségeinek ismerete elűzi a félelmet és magabiztosabbá tesz, (3) az összefogás, a közös cél nemes megvalósításokra sarkall. Csak kérdezem magam: elfelejtve a vallási dogmákat és a mitikus képzeteket, a tudomány önelégült pozitivizmusát, és az önző érdekérvényesítő szövetségeket - vajon képesek vagyunk olyan közösségeket formálni, amelyek megalkotják a jövő történetét – használva a technológia legjobb vívmányait a földi élet szebbé formálásához?

A sír valóban üres, mint a megüresedett hagyományokkal teletűzdelt keresztény ünnep. Sok miértre lehet elkápráztató választ ad, de a valós életre hogyan tanít meg? Talán az ünnep után többen kijózanodnak és elkezdik elfogadni a valóság letisztult kihívásait - az lesz csak igazán felszabadító.

  A múltban sokszor tényként kezeltem állításokat, főleg ha tekintélyt képviselő emberek állították. Rájöttem, hogy rossz szokás készként fogadni különböző elméleteket. Mióta elkezdtem megkérdőjelezni dolgokat, igen sok csúsztatást és mítoszt fedeztem fel. Új szokást alakítottam ki: utána járok a dolgoknak. Ennél fogva, itt nem fogom részletességgel alátámasztani, hogy mi alapján fogadok el vagy vetek el bizonyos elméleteket. A célom, hogy felkeltsem az érdeklődést a kutatásra másokban is.

 Az evolúció nemcsak egy elmélet

20 évvel ezelőtt a teológián egy USA-ból jött geológus tanár úgy mutatta be, hogy az evolúció és a teremtés elméletei kéz a kézben járnak, mindkettőnek vannak bizonyítékai és kihívásai. Őszinteségét nem is vonom kétségbe, de azóta sokat fejlődött a tudomány. Ma már egészen másképp látom, közelebbről vizsgálva az arányokat, más eredmény születik. Ahhoz a nevezetes 6:1-es foci győzelemhez tudnám hasonlítani az evolúció - teremtés feletti győzelmét. 

 Az evolúció - a fajok változása és közös ősből történő leszármazása ma már tény. Ezt fosszíliák, anatómiai, fejlődésbiológiai, genetikai és egyéb megfigyelések lehengerlő mennyisége bizonyítja. Az evolúcióelmélet az evolúció tényanyagát és mechanizmusát, a természetes szelekciót kapcsolja össze egységes tudományos elméletté. A tudományban az elmélet egy olyan magyarázat, amely koherens módon világít meg megfigyelések, események - azaz tények - halmazát, összefüggéseit. Az evolúció mechanizmusáról szóló elméletet az utóbbi 10 évben nagyon sok új felfedezéssel is alátámasztották. Néhány kifejezésre érdemes rákeresni angol nyelven: pillangó szupergén, az ember és a csimpánz közös őse, denevér kőzetek, Tiktaalik hal, óriás amőba, Neandervölgyi genom, Ardi a legősibb rokon vagy a "hulladék DNS".

 Inkább természetes kiválasztás, mint Intelligens tervezés

A természetes kiválasztódás egy folyamat, amelynek során a populáció jobban alkalmazkodó egyedei több utódot hagynak hátra, így előnyös tulajdonságaik fokozatosan elterjednek. Ez azzal a látványos következménnyel jár, hogy a fajok egyre tökéletesebben alkalmazkodnak az adott környezeti feltételekhez a nélkül, hogy bármiféle előzetes terv, vagy cél rendelkezésre állna. Ahhoz, hogy a természetes kiválasztódás működhessen, a következő feltételeknek kell teljesülniük: (1) az egyedek szaporodásra képesek legyenek; (2) tulajdonságaikat át tudját örökíteni utódaiknak; (3) kis százalékban azért hibák lehessenek az öröklésben (ez termeli a szükséges változékonyságot a szelekcióhoz); (4)a szaporodási siker függjön a tulajdonságoktól.

 Darwin még nem volt tisztában azzal, hogy a második és harmadik feltétel hogyan teljesül - ezért is volt zseniális a megérzése -, de ma már tudjuk, hogy a DNS hogyan tárolja az információt, milyen pontosan másolódik a szaporodás során, és hogy hogyan jöhetnek létre mutáció révén változatok. Azzal, hogy a genetika magyarázatot adott a Darwin által még csak feltételezett mechanizmusokra, hatalmas mértékben nőtt az elmélet elfogadottsága.

 A természetes szelekció folyamatában az a fantasztikus, hogy miközben a változatok véletlen mutációk révén jönnek létre, a kiválasztódás miatt úgy tűnik, mintha a fajok szándékosan alakítanának ki bizonyos tulajdonságokat a generációk alatt. Kétszáz évvel ezelőtt William Paley teológus Isten, mint tervező bizonyítékát vélte megtalálni az emberi szem tökéletességében, szinte nyilvánvaló tervezettségében, célszerűségében. A Darwin által leírt természetes szelekció mechanizmusa azonban képes ilyen összetett szervek létrehozására minden terv és célszerűség nélkül, pusztán az apró változások sikerességen alapuló továbböröklődése és felhalmozódása útján. Paley érvelése újra és újra megjelenik a teremtéshívők repertoárjában, legújabban intelligens tervezettség (intelligent design) és egyszerűsíthetetlen komplexitás (irreducible complexity) elnevezések alatt. Az úton útfélen felhozott példák (emberi szem, baktérium ostora, véralvadás folyamata stb.) azonban mind magyarázhatók a természetes kiválasztódás segítségével anélkül, hogy fel kellene tételeznünk egy intelligens tervező befolyását. Jól mutatja a természetes szelekció tervszerűtlenségét az egyébként tényleg csodálatraméltó eredmények számos nyilvánvaló hibája. Ezek előzetes tervezés esetén bizonyosan kiküszöbölhetőek lettek volna. Érdemes utána nézni, hogy milyen értelmetlenségekkel találkozunk a természetes kiválasztás következtében.

 Elgondolkodtató történet

Az Egyesült Államokban a keresztény közösségek sokszor jóval dogmatikusabbak az evolúcióelmélet tekintetében, mint az európai egyházak. Több csoportjuk szó szerint értelmezve a Bibliát elutasítja az evolúcióbiológia, a geológia, kozmológia legtöbb elméletét és a Világ 6-8000 évvel ezelőtti teremtését hirdeti. Ezzel kapcsolatos az a 20 éve folyó küzdelem, amivel az evolúció oktatását szeretnék megszüntetni az állami iskolákban, de legalábbis mellette egyenlő súllyal a teremtéstant is taníttatni. Ez időszak alatt számos pert veszítettek el a teremtéshívők az USA-ban. A kudarcok hatására az utóbbi időben stratégiát váltottak és teremtéstan helyett intelligens tervezettségről beszélnek, amely elképzelést mint tudományos elméletet igyekeznek feltüntetni az evolúcióelmélettel szemben.

 2004 elején a doveri (Pennsylvania, USA) iskolaszék néhány tagja kétségét fejezte ki az iskolai (állami) evolúcióoktatással kapcsolatban. A teremtéshívők bástyájának számító Discovery Institute tanácsára 6-3 arányban elfogadtak egy határozatot, amelyben a tanárokat kötelezték arra, hogy az evolúcióelméletet kétségbevonó kijelentéseket tegyenek az órán és hogy az intelligens tervezettséget propagáló tankönyvet használjanak. 11 szülő feljelentette az iskolát e miatt. A felperes és alperes oldalon is neves embereket felvonultató perben 2005 végén a G. W. Bush által megválasztott konzervatív beállítottságú John E. Jones főbíró a felperesek javára hozott ítéletet, amelyben kimondta, hogy beigazolódott, miszerint az intelligens tervezettség nem tudományos elmélet, hanem csak a teremtéstan átnevezése és vallásos hit. Ezért ennek nincs helye a biológiaoktatásban. A Kitzmiller kontra Dover per kapcsán hívő és nem hívő tudósok egységesen léptek fel a tudományos köntösbe öltöztetett teremtéstan ellen.

 Sok tudományos bizonyíték szólhat a teremtés mellett, de lehengerlően több az evolúció igazolására. A teremtést igazoló tudósok előfeltételezése, hogy ott van Isten és minden mintázatban kiolvasható ténykedése, teszi hiteltelenné a teremtés elméletét.  Ez az egyik oka annak, hogy Európában nem is tudott gyökeret verni ez a megközelítés tudományos körökben. Hiszen a tudomány egyik nagy érdeme, hogy előfeltételezés nélkül kutatja a természeti törvényszerűségeket.

Az evolúció kérdése csak egy a több tucat tudományos eredménynek, amely sokat elmond az eredetünkről. Igaz, nem ad magyarázatot minden kérdésre, de a keresztény hitet alapjaiban forgatja fel és teszi az illúzió keretei közé, a Biblia pedig mitologikus bölcseletek gyűjteménye lesz. Ha nem hiszed, járj utána. 

Kedves istenhívők! Az utóbbi beszélgetéseim során – Isten létezéséről vagy a hit kérdéseiről - megfigyeltem néhány mintázatot, amit megosztanék. (1) Amikor indulatokat viszünk vitáinkba, az sosem tesz jót a kapcsolatnak, akár Isten létezését vagy nem létezését védjük. (2) Indokolt előre meghatározni, hogy mit szeretnénk elérni a beszélgetéssel – egészségesebb megértő szándékkal nekikezdeni a meggyőzéssel szemben. (3) Értékítélet, kioktatás vagy becsmérlés nem tartozik az intelligens emberek modorához. (4) Néhány fogalmat fontos az elején tisztázni.

Milyen keretek és témák mentén érdemes beszélgetni?

Amikor a hitbeli meggyőződésekről van szó, akkor tisztában kell lenni azzal, hogy személyes – szubjektív tapasztalatokat oszthatunk meg egymással. Gyakran hallani, hogy „teljesen meg vagyok győződve Isten létezéséről”. A kérdés, hogy ezt a bizonyosságot szubjektív vagy objektív igazságnak tekintjük. A szubjektív személyes élményeket nem lehet megkérdőjelezni, egyszerűen tiszteletben kell tartani. Esetleg érdemes tanulmányozni az emberek Istenhez kapcsolódó élményeit. De amikor valaki azt állítja, hogy objektív igazságról beszél, akkor bizonyításra van szükség, mégpedig empirikus – tudományos – bizonyítékokat kell hozni.

Tegyük az istenhitet oda, ahova való – a képzelet világába, a személyes megtapasztalás vagy a történelmi – kulturális alkalmazkodás területére. Isten létezését vagy nem létezését nem lehet emberi fogalmakkal – tudományos eszközökkel megérteni. Nincs olyan bizonyítási eljárás, ami alapján racionális következtetéseket tudnánk meghozni Isten létezéséről. Amit nem lehet megérteni, azt nem tudjuk bizonyítani. Ami nem bizonyítható, azt nem lehet megfejteni.

Hogyan érthetnénk meg azt, ami meghatározása alapján felfoghatatlan. Bárki legyen az Isten, ha egyáltalán van, Ő annyira más lenne, hogy egyetlen időhöz, helyhez vagy végességhez kötött lény, mint amilyenek mi vagyunk, nem foghatnánk fel a Mindenható, Időtlen, Mindentudó és Mindenhol Jelenlevő Istent. Ne jöjjön senki azzal, hogy ez az Isten leereszkedett az emberek képzeletvilágába, mert nem fogja kiállni a bizonyítási eljárást. 

Beszélgessünk inkább olyan témákról, mint a legújabb tudományos felfedezések, az emberi elme működése, társadalmi alkalmazkodás és megtévesztések, milyen előnyei vannak a hitnek, hogyan tehetjük jobbá a világot, stb. A világ eredetéről is érdemes beszélni, persze mindig tisztázni kell, hogy a hipotézisek szintjén vagy pedig az eddigi tudományos eredmények mentén társalgunk. A dolgok nem mindig egyértelműek és első látásra az áltudományok állításainak is bedőlhetünk – meg kell találnunk azokat az eszközöket, amelyek biztos alapot nyújtanak az egészséges kritikus gondolkodásnak. Sok keresztény azt gondolja, hogy a 20-25 évvel ezelőtti tudományos állítások elégségesek ahhoz, hogy alapfeltételezéseiket megerősítsék. Sőt, a mai „divatos” Intelligens tervezés elmélet hangosztatása sem elég, ha nem vetjük össze az ennek ellentmondó eredményekkel.

Tetszik Richard Dawkins hozzáállása: „ha a világ összes bizonyítéka a kreacionizmust támasztaná alá, én lennék az első, aki ezt elismeri, és azonnal megváltoztatnám az álláspontomat. A dolgok jelenlegi állása szerint azonban minden tapasztalat az evolúciót igazolja.”

Érzékelem, hogy most nagyon sokan szeretnének velem beszélgetni és bizonyítékok sorát hozni állításaim cáfolására. Örömmel állok elébe, sőt alig várom, hogy valaki komoly érveket hozzon. Azért nem kell elsietni a találkozót. Javasolnám, hogy előtte néhány könyvet érdemes volna elolvasni a szkeptikus - tudományos oldalról is, mint például Richard Dawkins Isteni téveszme című könyvét.

Hiszek a hívő emberek józan ítélőképességében. Ha minden ma elérhető információról maguk is elgondolkodnának, rájönnének, hogy istenhitüknek nincs értelmes alapja és élhetnek nélküle is egy teljes – mi több, felszabadult életet.

Csavaros humornak szánom a következő kijelentést, azért van benne igazság: „Ha egyvalaki szenved téveszmében, azt őrültségnek mondjuk. Ha sokan, azt vallásnak.” (M.Pirsig)

A marketing világában óriási fejlődés történt az utóbbi időben. A szakemberek azt mondják, hogy ma már egészem másképp kell reklámozni, mint 15 – 30 évvel ezelőtt. A 90-es éveket a termékközpontúság jellemezte - marketing 1.0; az ezredforduló az emberközpontúságot hangsúlyozta – marketing 2.0; és ma már az értékközpontúság áll a középpontban – ez a marketing 3.0.

 A vallások terén is megfigyelhető ez a fejlődés. Bár a legtöbb vallásnál nem történt semmilyen koncepcionális fejlődés a megalapításuk óta, a világ fejlődése nem áll meg. Vannak, akik felismerik az időszerű megközelítéseket. A fenti példánál maradva, egy nagyobb időtávot tekintve – mondjuk a kereszténység történelmét – az első tizennyolc századot a tekintélyelvűség jellemezte: apostolok, egyházatyák, hierarchikus rendszer – ezt nevezzük vallás 1.0-nak. A reformáció korával elkezdődött az Írás tekintélyének a hangsúlyozása – vallás 2.0. A következő szakaszt az utóbbi 20 év tudományos fejlődése hozta el, amelyben a bizonyítékoknak lett mindent elsöprő tekintélye – ez a vallás 3.0 – a valóság vallása. A hit helyét átveszi az ismeret, a természetfelettiről alkotott elképzelések helyét a valóság törvényszerűségei.

 Ennek a megközelítésnek Michael Dowd az egyik úttörője, aki megalapította a Church of Reality-t. Az emberiség eljutott arra a pontra, hogy tudományosan – vagyis tényszerű bizonyítékokkal alátámasztva – megértheti a világ működését, az ember fejlődésének a történetét. Itt az idő, hogy elfelejtsük a teremtéstörténetbe vetett hitet – mondja Dowd.

 A Valóság Vallása hét fő elméletet tartalmaz: (1) a valóság a mi Istenünk, (2) a tudomány a Bibliánk, (3) a bizonyítékok az Írásmagyarázatunk, (4) a világ története a Teremtés történetünk, (5) a természet rendje a szisztematikus teológiánk, (6) a becsületesség a Megváltásunk, (7) és a pozitív evolúció a Missziónk. (www.churchofreality.org)

 Tetszik a mottójuk: „ha valóságos, akkor hiszek benne”. Egyetlen kérdés foglalkoztatja őket: mi a valóság? Értékrendjükkel is azonosulni tudok, mint a becsület, tisztelet, szeretet, béke, igazságosság, együttérzés, értelem, logika, bölcsesség és személyes felelősség. Az egészet úgy kell elképzelni, mint egy tudományos kutatóműhelyt, ahol az emberek szinte vallásos elköteleződéssel keresik a valóságot, megünneplik a valóságot és hirdetik a valóság felszabadító eszméit.

 Nagyon szimpatikusnak tartom a megközelítést. Egyetértek életigenlő valóság szemléletükkel. Azonban, egy dolog zavaró számomra. Miért kellene a valóságot istenesíteni és a valóság kutatását vallásos keretekbe helyezni? Egy kicsit ahhoz hasonlít, mint amikor valaki elhatározza, hogy vegetáriánus lesz, de annyira szerette a hús ízét, hogy megpróbálja pótolni hasonló ízekkel: gabonakolbásszal vagy szója virslivel. Lehet, hogy egyeseknek nagyon hiányoznak a vallásos keretek, mert szép emlékek kötődnek hozzá. Nálam más reakciót vált ki. Miután felismertem a megtévesztést, akkor mindenestől otthagytam – még az ízét sem akarom érezni. Nem akarok többé vallást. Nem akarok szakrális rítusokat, tudományt dicsőítő énekeket vagy beetetős prédikációkat. Miért kellene egy elavult keretbe helyezne azt, ami egészen más?

 Szerintem, a vallás 3.0 jó elgondolás, de a keret még mindig nagyon gyerekes ragaszkodás valami régihez. Nevezzük inkább tudomány 3.0-nak. A felvilágosult szekuláris embernek nincs szüksége vallásos önazonosságra. Ha megkérdezik, hogy milyen vallású vagyok, akkor nem azt fogom mondani, hogy a Valóság a vallásom. Egyszerűen azt mondom: nem vagyok vallásos.

 A valláson kívül is lehet az embernek önazonossága. A valláson kívül is tartozhat egy közösséghez. A valláson kívül is élhet erkölcsös életet, és igen a valláson kívül is lehet küldetéstudata. Van hely arra, hogy a világot jobbá formáljuk. A tudományos eszközök és felfedezések óriási eszköztárt biztosítanak ahhoz, hogy élhetőbb környezetet teremtsünk.

 Hadd azonosuljak két gondolattal:

 „A vallás többnyire egy olyan drog, amely megrontja a valóság helyes felismerésének képességét.” (Ryan Bell)

 „A valóság az, ami nem tűnik el akkor sem, amikor már nem hiszel.” (Philip Dick)

 Számodra mennyire fontos, hogy amiben hiszel, az valóság is legyen?

A kereszténység legszebb feltételezése, hogy van egy személyes Isten, aki törődik, szeret és kegyelmesen belép az ember életébe. Ez minden ember legmerészebb álma, nem is csoda, hogy olyan sokan áldozataivá válnak ennek a koncepciónak. Amikor valaki megpróbálja komolyan venni az egészet és olyan kérdéseket tesz fel, ami valamilyen formában igazolná – amit magam is tettem a „Randi” kihívással,-  akkor jön a csavar és azt mondják az ügy védelmezői, hogy ezt nem pont így kell érteni. Állítják, Isten nemcsak személyes és leereszkedő, hanem transzcendens és megközelíthetetlen, akit nem lehet keretek közé helyezni, akit nem korlátoz semmilyen emberi kérés. Egy kicsit ellentmondásos és nagyon aggályos.

Ultimizmusnak nevezik ezt a fogalmat, ami azt rejti, hogy végső soron mindegy, Isten létezik-e vagy sem. Úgy is magunk kell az életünket berendezni. Ryan Bell ezt „funkcionális ateizmusnak” nevezi. Vagyis az ember éli az életét, mintha Isten nem létezne.

Sok keresztényt láttam, aki mélyen hívőnek vallja magát, de funkcionálisan ateista – néha imádkozik, de nem igazán hiszi, hogy azzal valamit is elér. Megpróbál megélhetést biztosítani anélkül, hogy Istentől várná a gondoskodást. Ünnepnapokon elmegy a gyülekezetbe, hétköznap pedig éli a megszokott életét. Ha elvesztette a munkáját, akkor jobban imádkozik, de elkezdi önéletrajzát mindenhova elküldeni. Néhány hónap múlva – nem hívő sorstársaihoz hasonlóan – talál munkát és megköszöni Istennek. Nagyon gyakori megközelítés a keresztényeknél, hogy ha a személyes Isten fogalma, aki cselekszik, nem fér bele a mindennapi valóságba, akkor a saját érzékszervein kívül helyezi Istent. Aki ott van, de a valóságon, időn és téren túl – akit a létezés nem határoz meg.

Tillich Paul nagyon találóan fogalmazott: „Isten nem létezik. Ő önmagában van, minden lényeg és létezés felett áll. Ennél fogva, Isten létezése mellett érvelni annyit jelent, mint tagadni őt. … Ugyanolyan ateista dolog Isten létezését probálgatni igazolni, mint tagadni őt. Isten van, tehát Ő nem létezik.”

Bár ez nem a klasszikus keresztény értelmezése Istennek, inkább a XV-ik, XVI-ik század misztikusainak felfogása. Az ultimizmus, vagyis Isten megközelítése, mint aki a létezés felett áll, mégis a modern kereszténység védőburka. Így Isten egy relikvia maradhat, aki egy végső eszme, ugyanakkor egy idejétmúlt fogalom is. Mivel az emberek nem képesek elengedni azt a gondolatot, hogy valami létezik a természetes világ felett, ez a fogalom erősen meghatározó marad az elkövetkezendőkben is.

Végső soron, az ultimista istenképet nem lehet meghamisítani, hiszen Istent minden elemzésen kívülre helyezi. Ironikusan kérdezném: halandó emberi lények, akik testben élnek és a világot öt érzékszerven keresztül fogják fel, hogyan merik Istent elemezni, egyáltalán gondolkodni róla? Ha van Isten, de nem személyes, akkor mit kezdjek vele? 

 Nem minden vallás feltételezi a személyes Istent. A buddhizmus, a hinduizmus és a jainizmus egy panteista Istenhitet szorgalmaz. A történelem során a kereszténység is kacérkodott a mindenhol és mindenben jelenlevő istennel, de többnyire tévtanításnak ítélték. Mégis, milyen az az Isten, akit ez a szekuláris világ befogadhat?

Ez a kis eszmefuttatás újra megerősített abban, hogy az Isten fogalom egy nagyon - nagyon emberi alkotás. Ha másképp gondolod, magyarázd meg... 

Oké vagy hívőként, de szkeptikusként főleg

Ez a fő mondanivalója Michael Shermen How We believe könyvének, amit ezen a héten olvasok. Három kérdéssel foglalkozik: (1) Miért hisznek az emberek Istenben? (2) Milyen összefüggések vannak a vallás és tudomány, az értelem és a hit között? (3) Milyen létjogosultsága van a „szent” dolgok kutatásának a tudomány korszakában?

Előzetesben csak néhány gondolatot osztok meg, a későbbiekben részletekkel is visszatérek.

Amikor valaki megtanul tudományosan és kritikusan gondolkodni, arra a következtetésre jut, hogy Istent nem lehet bizonyítani. Isten létezésének kérdése nyitott kérdés – nem lehet racionálisan vagy tudományos eszközökkel igazolni.

Majdnem minden vallásnál az Istenhit bizalom kérdése, amely nem kér semmilyen bizonyítékot vagy logikát. Amikor az emberek azt mondják, hogy hisznek Istenben és ez örömet és nyugalmat ad nekik – ezzel a tapasztalattal nem lehet vitatkozni, hiszen egy belső élményről beszélnek. De amikor valaki azt állítja, hogy tudományosan igazolja Isten létezését, vagy nem lehetünk erkölcsös emberek Istenhit nélkül, stb. akkor ezek az állítások racionális elemzést követelnek.

Mi az oka, hogy a legtöbb Isten hívő erős meggyőződéssel állítja Isten létezését? Hogyan jutunk hitre? Hogyan fejlődtek ki a vallások? Hogyan formálja az Istenhit az emberiség gondolkodását és tetteit?

A népesség véletlenszerű megkérdezésének módszerével arra a következtetésre jutottak a kutatók, hogy az elsődleges ok az Istenbe vetett hit kérdésben, a klasszikus – kozmológiai érv: a csodás világ, a tervezettség, a tökéletes berendezkedés és a természet szépsége – mind azt feltételezi, hogy egy intelligens tervező nélkül nem létezhetne a világ. Vagyis, az emberek azt mondják, hogy azért bíznak Istenben, mert érzékeik erről szólnak.

A tudomány számomra kielégítő választ tud adni az intelligens tervező feltételezésre. Annak ellenére, hogy vannak még szürke területek, amelyek további feltételezések táptalaját szolgálják, de a részecskék önszerveződésének és önfejlődésének elve biztos megfigyeléseken alapszik.

Az Oxfordi Enciklopédia szerint, a világ népességének 84% valamilyen vallásos szerveződéshez tartozik, ami 10.000 különböző nagyobb vallásos csoportot jelent. Csak a keresztények 33,820 felekezettel bírnak. Annyira erős a hit a természetfelettiben, hogy még az ateisták 21%-a és az agnosztikusok 55%-a is hisz valamilyen istenben. Mi az oka ennek az erős hithez való ragaszkodásnak?

Legalább négy alapvető bizonyítékot találunk annak igazolására, hogy hitre való hajlammal születünk.

•          Antropológusok szerint már az 1800-as évek végén igazoltnak látták, hogy a „mindent átható természetfeletti létezésének tudata univerzális” és látszólag az emberi értelem, a kíváncsiság és a képzelőerő fejlődésével egyre nagyobb fontosságot kap a hit. Darwin szerint az istenhit fejlődését az emberek közötti kapcsolódások erősítették. A törzsi összetartozás, az egymás közötti bizalom, a bátorság és együttérzés elősegítette a hit formálását. Erre csak rásegítettek a társadalmi berendezkedés azon vallásos formái, amelyek nagyszerű táptalajt képeztek a mítoszok, a konformizmus és elköteleződési formák elterjedésének. A vallásos intézmények voltak az elsők, amelyek az erkölcsös viselkedés elveit csoportosították.
•          A behavioristák szerint – főleg ikreken végzett kutatások alapján – genetikai tényezők befolyásolják az istenhit formálódását. A vallásos viselkedés 55%-át genetikai forrásokra vezetik vissza. Megfigyelték, hogy a vallásos szülők gyermekeinél, a vallásos érzelmek örökletes hajlamokhoz kapcsolódnak. Természetesen, a gének nem határozzák meg, hogy zsidó, keresztény vagy iszlám vallásokhoz vonzódjunk – hanem a természetfeletti lények tudata és bizonyos hagyományok gyakorlata genetikai forrásokra utalnak.
•          A kognitív pszichológia megfigyelései is arról tanúskodnak, hogy az ember az idők során mintázatok alapján próbálta felfogni a világot. A természetben bizonyos mintáknak jelentést adott és felruházta „szándékos ügynökök” – istenek, szellemek képével. A túlélési ösztöne késztette erre az osztályozásra – gondolj csak a fű mozgására, amelynek kiváltó oka lehet a szél vagy éppen egy vadállat. Ha a szél volt és vadállatra gondolt, akkor pozitívan tévedett, de ha a szélre gondolt és vadállat rejtőzködött, akkor negatívan tévedett. Mivel az ember elég nehezen tud különbséget tenni a hamis pozitív vagy hamis negatív jelenségek között, de sokkal kisebb az ára a pozitív tévedésnek, a természetes szelekció során megtanulta, hogy minden minta mögött valós veszélyt lásson. Ez az alapja nemcsak az istenhitnek, hanem minden megmagyarázhatatlan jelenség ősi értelmezésének. A nap imádat nagyszerű példa erre.
•          Az idegtudomány megmagyarázza, hogy elménk képes olvasni különböző szándékok között. Képesek vagyunk mások cipőjébe lépni, előre félni valamitől vagy beleélni magunkat egy jövőbeli helyzetbe. A halál közeli élmények vagy különleges erőfeszítést átélt sportolók beszámolói egy harmadik kísérő személyről tanúskodnak. Hiszünk a természetfelettiben, mert hiszünk a természetesben és a kettő között nem mindig tudunk különbséget tenni. Isteneket teremtünk, mert úgy születtünk, hogy jelentést adjunk a mintázatoknak.

Szóval, természetes dolog a hit, a képzeletvilág és a szkeptikus tudatosság is. Már csak az a kérdés, hogy milyen előnyöket rejt az egyik vagy a másik? Egy megváltozott környezet, ahol nem az ösztönös viselkedésnek van már elsődleges szerepe, milyen értelmes válaszokra készteti az embert, ha egy jobb jövő megteremtésének a képére fókuszál?

Tetszik Baruck Spinoza állítása: „folyamatos erőfeszítést teszek annak érdekében, hogy ne tartsam nevetségesnek, gyalázatosnak és megvetettnek az emberi viselkedést, inkább arra törekszem, hogy megértsem.”

Néhányan megkérdezték tőlem az elmúlt időszakban. Válaszom: köszönöm, jól – remekül. De tényleg. Az a paradigmaváltás, ami az utóbbi időben történt, értékrendemnek megfelelő lépések sorozata. Aki ismer, tudja, hogy egyik nagyon fontos értékem a fejlődés. Ezért naponta olvasok, összevetek nézeteket és gondolkodom. Természetesen, a blog előtti élet rövid felvázolása nem ad teljes képet. Úgy tűnhet, hogy ez a váltás egyik napról a másikra történt. Mintha valami dráma vagy óriási betegség ért volna. Egyik sem. Tényleg jól vagyok.

 Miért gondolom így?

•   Jól érzem magam, amikor új ismeretekre teszek szert, amikor új dolgokat fedezek fel. Nem okoz nehézséget váltani és kidobni egy olyan paradigmát, ami több kérdést vetett fel bennem, mint megoldást. Jelen esetben ez pont a kereszténység és az Istenbe vetett hit kérdése.
•   Jól érzem magam, mert vannak új céljaim és úgy gondolom – bármennyire hihetetlennek tűnik egy kereszténynek -, hogy van értelme az életemnek. Igen, azt gondolom, hogy Isten hit nélkül is lehet értelmes életet élni. Eddig úgy gondoltam, hogy van küldetésem, amire Isten hívott és tőle vártam a megfelelő segítséget. Ez bizonyos értelemben passzív várakozóvá tett, annak ellenére, hogy kerestem a lehetőségeket. Most úgy gondolom, hogy saját magam találom meg a dolgok értelmét és nem kell hozzá semmilyen természetfeletti erőbe vetett hit. Jót tenni, mások szenvedésén enyhíteni, az igazságért küzdeni Isten hit nélkül is lehet.
•   Jól vagyok, mert nagyon izgalmas kutatási területnek tartom az Istenélmény kulturális és tudományos vonatkozásait, amit el is kezdtem. Eddigi ismereteim alapján, a tudomány nem képes igazolni azt sem, hogy van vagy nincs Isten. De arra elég meggyőző magyarázatot ad, hogy mi miért történik? Sok vitát hallgattam meg az utóbbi napokban a tudomány és Istenhit kérdéskörben, ami megerősített életfilozófiám átalakításában.
•   Jól vagyok, mert a realizmus egy sokkal inspirálóbb alap a világ jobbá formálásához. Gondolj csak bele, a tudósok 90% nem vallásos és mekkora fejlődések történtek az utóbbi 25 évben.
•   Jól vagyok, mert a szekuláris világban is lehet közösségeket építeni. Fontosnak tartom a kapcsolódást. Az utóbbi három évben, amióta nem járok egy adott keresztény gyülekezetbe, hiányzott a közösség. Ha jól belegondolok, a kilépésem egyik oka éppen a közösségi környezet megteremtéséhez szükséges lépések hiánya volt. Keresztényként, még azt reméltem, hogy felépítek egy valódi közösséget. Most, realistaként, azt gondolom, hogy kialakíthatok jó kapcsolatokat és értelmes közösségeket.
• Jól vagyok, mert sok önkorlátozó nézetet sikerült levetkőzni, kiteljesítőbb és gyakorlatiasabb megközelítések tesznek boldoggá. Sokkal lelkesítőbb és életigenlőbb perspektívákat látok, mint eddig.

 Szóval, köszönöm kérdésed. Tényleg, jól vagyok.

 Egyszerű kérés. Az utóbbi hetekben többen is - aranyosan és őszinte szándékkal -, azt üzenték, hogy imádkoznak értem. Néhány hete arra kértem volna, hogy könyörögjön buzgóbban. Ma azt mondom: számomra nem jelent semmit, ha imádkozol értem. Ha esetleg törődésed vagy igazi érdeklődésed akarod kifejezni, akkor inkább hívj meg egy forró teára és beszéljük meg az élet nagy kérdéseit.

 Három okból írom ezt a blogot. Amint már említettem, ezt a sorozatot nem egy előre kigondolt forgatókönyv szerint írom. A kezdeti  "szeműveges" elhatározásomat is megváltoztattam, mert útközben értelmetlennek tűnt a további viselése. Egyszerűen megfogalmazom a feltételes kihívásra adott gondolataim, érzéseim és válaszaim. Nem a figyelmet akarom magamhoz ragadni a nyilvános kutakodással. (1) Egyszerűen arra gondolok, hogy erről a fordulatról érdemes beszélni, talán a kérdéseim másokban is megfogalmazódnak. A történetem segíthet másnak is jobban eligazodni a világban. Jelenleg nem célom, hogy valakit is a realizmus talajára térítsek, bár kívánatos dolognak tartom. (2) Másodsorban, a nyilvánosság előtti kibeszélés felerősíti az elszakadást. A blogírás rítusa könnyebbé teszi elengedni azt, amihez olyan sokáig ragaszkodtam. (3) Nem utolsó szempont: nem kell sokat magyarázkodnom másoknak – csak annyit mondok: olvastad? Olvasod?

 Annyi nagyszerű értéket és élményt rejteget a kereszténység. Olyan örökérvényű elveket karolt fel, mint a szeretet, igazság, béke, megértés, öröm, elfogadás, megbocsátás, mértékletesség, jóság, becsület, stb. Ezeket érdemes tovább fejleszteni.. Ha mélyen belegondolok, akkor ezek az elemek túlmutatnak minden vallásos filozófián.

 Az átélt élményekről más a véleményem. Nagyra becsülöm az emberi képzelőerőt, amit szeretek hasznosítani. A pozitív megerősítések jótékony hatással vannak az emberre. Annyi mindent köszönhetek az elképzelt istenhitnek. Ennek ellenére, egy olyan Istent keresek, aki túlmutat a képzeleten és annak kézzelfogható pozitív hatásain. A Biblia Istene többről szól. Ha a benne levő szereplők valósak és nemcsak egy elképzelt történet, akkor annak valósága az én életemben is meg kell mutatkozzon. Ugyanezt feltételezem más Isten hívő ember életében is.

 Köszönettel tartozom ismerőseimnek és barátaimnak, hogy megosztották velem Istennel való kapcsolatuk rejtelmeit. Különböző felekezetekben aktív és számomra hitelesnek tűnő keresztényeket kérdeztem meg.  Az Istenélményeket hallgatva arra döbbentem rá, hogy az enyémhez hasonló tapasztalatokon mentek keresztül. Eddig nem hallottam egyetlen olyan beszámolót sem, amely túlmutatna a képzeletbeli világon. Senki sem számolt be arról, hogy a természet törvényeit kikerülve Isten egyértelműen megszólalt volna. Velem is történt olyan, hogy életem pozitív eseményeit Isten áldásainak vettem és a negatívokat figyelmeztetéseinek. Sőt, csodának véltem, amikor sikerült a felvételim vagy találkoztam azzal a személlyel, akire gondoltam. A legtöbb beszámoló olyan élményekről szólt, hogy Isten megváltoztatta az életet. Nyugodtabb, elfogadóbb és békésebb lett az élete. A háttérben ott látják Isten vezetését és minden belső indíttatást az Ő sugallataként fogadnak. Ezeket az élményeket nem vonom kétségbe, de számomra nem mutatnak túl a képzeletnél. Egy elképzelt Istennel - istenekkel találkoztam.

 Azonosulni tudtam ezekkel az Istenélmény beszámolókkal, de nem találtam bizonyítékot arra, amit kerestem. Nem is olyan rég, együtt éltem ezzel a képzeletbeli Istennel. A természetben őt láttam megnyilatkozni, a Bibliában őt halottam megszólalni. Olvastam angyali megjelenéséről - és mindig lenyűgözött. A valóság azonban egészen más: küzdelmek, vívódások, örömteli és fájdalmas élmények sorozata. Sejtésem, hogy ember megteremtette a képzeletbeli istenét.

 Mindenáron szükségem volna erre a placebo hatásra? Nem lenne jobb félretenni az ámítást és megélni a valóságot? Az eddigi Istenbe vetett hit filozófiája sokkal több kérdést vetett fel bennem, mint megoldást. Jelenlegi tudásom szerint úgy gondolom, hogy értelmesebb a valóságra összpontosítani. Elvégre, vannak sokkal fontosabb kérdések ezen a világon, mint az Isten létezésének kutatása. Szerinted?

 Úgy látom, hogy rengeteg kutatni való vár rám. Ez lelkesít és izgalommal tölt el. A felfedezés öröme nagyszerű kincs.

Ha elmennék egy pszichológushoz ezzel az esettel, hogy hosszú ideje szerelmes vagyok valakibe, de Ő semmi jelét nem mutatja viszonzásul és én ennek ellenére tovább képzelgek - minden Facebook bejegyzésben és falevélben az ő rejtett üzenetét olvasom ki, - elkezdene kutakodni érzelmi sérülésem múltban rejlő okaira. Lehet azt is mondaná, hogy ideje már felnőni és továbblépni.

Megtudom-e tenni vagy még biztatom magam legalább 11 hónapig?  Szívem szerint még húznám az időt, még keresnék érveket, hátha ma történik valami és végre megmutatkozik. De mégse történt semmilyen isteni megnyilatkozás napok, hetek és évek óta. A képzeletemben levő Isten nem lett valóság.

Ne haragudjon senki, hogy ilyen hamar levettem a rózsaszín szemüveget. A kérdéseim felgyorsították a folyamatot. Nekem már nem elég egy képzeletbeli Isten. Így a randinak vége. Az intim részletek vonzó titokzatosságát nem tudom feltárni. Maradnak a kérdések és egy új kaland: a valóság átértelmezése.

Úgy vagyunk összerakva, hogy ne vegyünk tudomást arról, hogy tévedünk, vagyis azt feltételezzük, hogy igazunk van. Bár természetesnek vesszük, hogy mindenki tévedhet. De amikor magunkra gondolunk jelen időben, akkor a saját igazunk buborékába rejtőzködünk. Leragadunk a magunk igazánál. Ez természetes dolog, mert semmi érzés nem kíséri az esetleges téves megközelítésünket, csupán az, hogy igazunk van. De annak elismerése, hogy tévedünk, már nyomorúságos és leromboló. Sőt, a kultúránk is rátesz egy lapáttal, hiszen arra tanítottak az iskolában, hogy nem szabad tévedni. Bölcsek vagyunk és tehetségesek – de ez nem jelent tökéletességet. Ha tévedünk, egyből arra gondolunk, hogy valami baj van velünk.

Kilépek ebből a buborékból és megengedem magamnak elismerni a tévedést. Az utóbbi 25 évet egy jól körülhatárolt képzeletbeli Istenkép töltötte be, szinte tudományosan is megmagyarázott érvekkel. De a próbát nem állta ki. Ma már nem tudom, hogy Ő létezik.

Elengedtem a képzeletbeli Isten kezét.

Szabadnak érzem magam. Persze jelen van az üresség is, amit természetesnek veszek. Minek kellene azonnal valamivel betölteni? Ugyanakkor tele vagyok kíváncsisággal és a felfedezés izgalmával. Miközben keresem a dolgok értelmét, új célok fogalmazódnak meg bennem. A hitemnek más irányt kell találnom - a szép dolgok, az igazabb történések és egy jobb világ munkálása felé.

Be kell vallanom, néhány napig latolgattam, vajon mit mond a környezetem. De ez nagyon gyerekes félelem. Ha a környezetem nem tudná helyesen kezelni a kutakodásaim, megpróbálok szembenézni a helyzettel. Egy kissé megnyugtatott a következő mondás: „sokkal kevésbé izgatna, hogy mit gondolnak rólad mások, ha tudnád, hogy milyen kevesen gondolnak rólad bármit is.” Akkor ezt is letudtam.

A gyors ítélet alkotás helyett, azt kérem, hogy kövessétek tovább a blogot. Alig egy hónap telt el, és a hirtelen fordulatot sok felfedezés követi. Szerintem tanulságos lesz.