Ez nem a Sinai hegy közelében történt népvándorlás képe, hanem a napokban történő menekültek története. A világban levő rossz valóságát szemlélteti. Mielőtt mélyebben szeműgyre vennénk a rossz létezésének a kérdését, gondoljunk a következő képre: 

Valahol egy távoli őserdőben kiüt egy erdőtűz. A tűzben megég egy őz, de nem pusztul el ezonnal, hanem a vackán napokig kinlódik, amig végül elpusztul. Isten nyilvánvalóan megtehette volna, hogy az őz ne égjen meg az erdőtűzben, de ha már meg kellett valamiért égnie, nyilván megtehette volna azt is, hogy ne pusztuljon el. De ha már el kellett pusztulnia, megtehette volna azt is, hogy azonnal pusztuljon el, és ne kelljen napokig szenvednie. Vagyis bizonyos, hogy Isten megakadályozhatta volna az őz szenvedését. Amennyire mi emberek látjuk, az őz szenvedése teljesen értelmetlen volt. Nincs semmi jó, amit ez a szenvedés előmozditott volna, még kevésbé olyan jó, aminek a létrejötte e nélkül logikailag lehetetlen lett volna, és nincs semmiféle olyan nagyobb rossz sem, amit ennek a rossznak a megengedése akadályozott volna.

Ezzek a példabeszéddel akarom bevezetni a rossz létezését Isten létezésével kapcsolatban. Amióta a zsidó-keresztény istenhit jelen van az emberiség gondolkodásában, az embereket folyamatosan foglalkoztatta a rossz problémájának a kérdésköre. A teizmus feltételezi, hogy a világot egy erkölcsileg tökéletes, mindenható és mindentudó lény teremtette és kormányozza, akinek akarata nélkül semmi sem történhet. Mindazonáltal a világon számos olyan dolog történik, emberek és állatok igazságtalan, erkölcsileg elfogadhatatlan szenvedése, részben egymástól, részben természeti okokból, amelyeket egy erkölcsileg tökéletes lénynek nem volna szabad megengednie.

Az ebből fakadó dilemmát már az időszámitásunk előtti 3-ik században megfogalmazta Epikurosz:

„Isten vagy megakarja szüntetni a rosszat, de nem képes rá, vagy képes rá, de nem akarja, vagy sem nem akarja, sem nem képes rá, vagy akarja is, és képes is rá. Ha akarja, de nem képes rá, akkor gyenge, ami nem egyeztethető össze Isten mivoltával, ha képes rá, de nem akarja, akkor rosszindulatú, ami szintén nem várható Istentől. Ha sem nem akarja, sem nem képes rá, akkor rosszakaratú is és gyenge is, ezért nem is igazán Isten, ha akarja is, képes is rá, ami egyedül Istenhez illő, akkor miből erednek a rossz dolgok, vagy miért nem szünteti Ő meg őket?”

A rossz kérdését a jó hiánya kapcsán vizsgálom. A rossz egyszerűen tökéletlenség, valamilyen jó hiánya. A rosszat nevezték hibának, bűnnek, céltalanságnak, hiányosságnak, rendezetlenségnek, tartalomnélküliségnek, ésszerűtlenségnek és élettelenségnek is. A rossznak, mint valamiféle „léthiánynak” a felfogása újból és újból felszinre kerül több teológusnál is. Karl Barth szerint például a rossz a „semmi”, ami elkerülhetetlenül együtt jár a teremtéssel. Egy későbbi jegyeztemben részletezem a szabad akarat védelmezésére kialakult meghatározás vonatkozásait. Alapvetően ez a két nézet uralta a történelem során kibontakozó filozófikus megközelitéseket. 

Természetesen a rossz problémája nem merül fel akkor, ha tagadjuk Isten mindenható voltát vagy a szenvedést puszta illúziónak tekintjük, vagy ha úgy véljük: Isten jósága valami teljesen mást jelent, mint amit általában „jó”-n érteni szoktunk. Ezek a megközelitések azonban túlságosan is szembekerülnek a keresztényság világképével, amely szerint Isten mindenható, a jó és a rossz mibenléte nem egyszerűen Isten önkényes rendelkezéseitől függ és az életünkban történő dolgoknak valós jelentőségük van.

J.L.Mackie filozófus szerint az ateisták nem csak azt mutathatják ki, hogy „a vallási hitek nem támaszthatóak alá racionálisan, hanem azt is, hogy pozitive irracionálisak, hogy az alapvető teológiai tanitás több része inkonzisztens egymással, tehát a teológusoknak késznek kell lennie elhinni nem csak azt, ami bizonyitható, hanem azt is, ami cáfolható olyan más meggyőződésekből kiindulva, amelyet ő szintén magáénak vall.”

Amire itt Mackie gondol, az egyértelműen a rossz problémája, amelynek révén kimutatható, hogy a teizmus nem csak nem bizonyitható, hanem ténylegesen inkonzisztens. A teizmusnak van ugyanis három alapvető állitása, amelyek ellent látszanak mondani egymásnak:
1. Isten mindenható.
2. Isten teljesen jó.
3. Létezik a rossz.

Ez a három állitás önmagában nem inkonzisztens egymással, tehát ahhoz, hogy kimutassuk az inkonzisztenciát a hivő ember meggyőződései között, szükségünk lesz valamilyen további premisszákra, vagy esetleg valamilen olyan kvázi logikai szabályokra, amelyek összekapcsolják a „jó”, a „rossz” és a „mindenható” fogalmakat. A gondolatmenet a következő: A rossz olyan módon áll szemben a jóval, hogy egy jó lény, amennyire csak képes, megszünteti a rosszat, továbbá, hogy nincsenek korlátjai annak, amit egy mindenható lény megtehet. Ezekből következik, hogy egy jó és mindenható lény megszüntetheti a rosszat teljesen, és ez esetben az a két kijelentés, hogy egy jó, mindenható és mindentudó lény létezik, valamint hogy a rossz létezik, logikailag összeférhetetlen egymással.

Ez a deduktiv ateista érv mégsem állja meg a helyét. Amikor Mackie összekapcsolta logikailag a három állitást, még hozzátett két premisszát:
4. Egy tökéletesen jó lény, mindig megsemmisiti a rosszat, amennyire csak képes,
5. Egy mindenható lény mindent megtehet.
Ha mind az öt állitást elfogadjuk, akkor valóban inkonzisztens kijelentéshalmazzal találkozunk. Csakhogy amig egy keresztény egyértelműen el van kötelezve az első három kijelentésnek, addig nincs feltétlenül elkötelezve a 4. és 5 mellett. A 4. azért problematikus, mert egy teljesen jó lény sem semmisitené meg a rosszat akkor, ha egy erkölcsileg megfelelő indoka van rá, hogy ezt ne tegye. Az 5-el a a probléma, hogy a legtöbb keresztény szerint Isten mindenhatósága nem terjed ki a logikai törvényekre, vagyis egy mindenható lény sem négyszögesitheti a kört, stb.

Lehet, hogy Istennek van valamilyen erkölcsileg megfelelő indoka arra, hogy ne szüntesse meg a rosszat. A teológusok azt szokták felhozni, hogy a világ a jó és a rossz közötti harc szintere és annak érdekében, hogy bebizonyosodjon más lények előtt Isten igazságossága, megengedi a rossz kiteljesedését. Ez jó próbálkozás, mégsem tudom elfogadni, hiszen ez a kijelentés azt feltételezi, hogy azok a más lények kevésbé intelligensek az embereknél. Létezésük bizonyitésa legalább olyan lehetetlen mint Isten bizonyitása - és itt a kör bezárul hacsak Istennek nincs egy másik számunkra ismeretlen erkölcsileg megfelelő indoka, amit nem ismerhetünk.

Az ötödik kijelentéssal az a gond, hogy feltételezhetjük, Isten nem teheti meg azt, amit a logika törvényei kizárnak, akkor ez az indok valami olyasmi, hogy a rossz megszüntetése vagy nem megengedése valami nagyobb jó létrehozását logikai szükségszerűséggel kizárná vagy valamilyen nagyobb rossz létrehozását idézné elő. Mivel az ilyen, a rosszal logikai szükségszerűséggel összefüggő jót Isten nem hozhatja létre rossz nélkül, ezért ez erkölcsileg igazolná Isten részéről, hogy miért nem szüntetheti meg a rosszat. Természetesen, olyan teológusokkal is találkozunk, akik azt állitják, hogy Isten felfüggesztheti a logikai törvényeket és csodákat is képes végrehajtani. Azonban az ő számukra kinosabb problémát jelentene a rossz problémája, mert ha nekik van igazuk, akkor Isten azokat a jó dolgokat is létrehozhatná a rossz megengedése nélkül, amelyekhez logikai szükségszerűséggel tartozik hozzá a rossz - viszont ők válaszolhatnák azt, hogy Isten képes felfüggeszteni a logikai érveket, tehát bármi lehetséges.

Mivel ezt a lehetőséget nem zárhatjuk ki, ezért a rossz létezése és Isten létezése nem logikailag összeegyeztethetetlen egymással, igy a rosszból vett ateista argumentum deduktiv érvként elesik.

Azonban, amennyiben azt akarjuk kimutatni, hogy a szóban forgó jó erkölcsileg csakugyan igazolja Isten részéről valami rossznak a megengedését, akkor a rossz és az általa lehetővé tett jó közötti kapcsolat szigorúan logikai természetű kell legyen. Erre érdemes odafigyelni, hiszen a populáris keresztény apologetikában a rossz problémájának kezelésekor egyesek gátlástalanul használják Isten igazolására a jó és rossz közötti kazuális, illetve természettörvényi jellegű kapcsolatokat is, Istent olyan lényként gondolva el, aki a rosszat folyamatosan instrumentumként használja valami jónak az elérésére. Olyan dolgokkal példáznak, hogy a „nehézségek az embert jóra nevelik” vagy „tövisek nélkül nincs rózsa”, stb. Ezek az analógiák azért nem alkalmazhatóak Istenre, mert Ő mindenható lény, aki a természet törvényeit felfüggesztheti vagyis tövisnélküli rósza is van és fájdalmas műtét nélkül is meggyógyithat Isten egy beteget.

Következésképpen, amikor a jó és a rossz közötti kapcsolat pusztán ok-okozati természetéről beszélünk, akkor az Isten számára az, hogy a szóban forgó rossz feltétele valami nagyobb jónak, egyáltalán nem jelent erkölcsi igazolást a rossz megengedésére. Csakis akkor igazolja valami rossznak a jó következménye ennek a rossznak a megengedését Isten részéről, ha ez a valami logikai szükségszerűséggel hozzátartozik a nagyobb jóhoz. Ráadásul, még nem beszéltünk arról, hogy a rossz megengedésének nemcsak jó következményei vannak, hanem rosszak is.

Vannak-e ilyen logikai szükségszerűséggel fennálló kapcsolatok a világban található jó és rossz között? Nyilvánvalóan egyes esetekben vannak. A szenvedést hősiesen viselő ember hősiességének logikailag szükségszerű feltétele a fájdalom. A nagyobb kérdés az, hogy vajon minden a világban található rossznak van-e ilyen, logikai szükségszerűséggel hozzátartozó jó következménye? A keresztényeknek azt kell állitaniuk, hogy igen. Legtöbbünk tapasztalata azonban azt mutatja, hogy ez nem igy van. Számos olyan esettel találkozunk, például súlyos betegséggel, amelyről nem látjuk, hogy bármilyen módon, főleg nem logikai szükségszerűséggel, az előfordulása előfeltétele volna valami nagyobb jónak.

Ebből egy igen erős filozófiai intuiciónk következik, amit a következőképpen fogalmazhatnánk meg: „Bár tisztán logikailag, elméletileg, lehetséges, hogy mindaz a rossz, amit az emberek és állatok a történelem során elszenvedtek és elszenvednek, valami nagyobb jó logikailag szükségszerű előfeltétele, ez valószinűtlen. Ezért valószinűtlen, hogy Isten létezik.”

Ezzel elérkeztünk az induktiv ateista érvhez. Kézenfekvőnek tűnik a fenti intuiciónk, de annál nehezebb egzakt, preciz formában védemezni. Tehát a rosszból vett érveknek csak valószinűsithető ereje van annak igazolálára, hogy Isten nem létezik. Ezért egy racionálisan gondolkodó embert csak akkor birnak rá az ateizmus elfogadására, ha nincsenek valamilyen más, a rossztól független erős alapjai arra a meggyőződésre, hogy Isten létezik. Ha léteznek, akkor az illető elismerheti, hogy a rossz ténye Isten létezése ellen szól, de a maga teista meggyőződését nem kell feladnia.

Hogyha Isten és a rossz létezése nem logikailag összeegyeztethetetlen egymással, akkor az ateisták nem fogalmazhatnak meg többé deduktiv érveket Isten létezése ellen, csakis valamilyen induktiv, illetve probabilisztikus érveket. Indikutiv érveken általában olyan érveket értünk, ahol a premisszákból a konklúzió nem logikai módon következik, hanem a premisszák a konklúziót csak bizonyos mértékben valószinűvé teszik.

Egy rosszból vett induktiv - probabilisztikus ateista érv azt állitja, hogy bár a világban található rossz általában nem logikailag összeegeztethetetlenek Isten létezésével, de mindenesetre nagymértékben valószinűvé teszik, hogy Isten nem létezik. Másképp fogalmazva: van olyan világ, amelyben a világunkban található sokféle rossz és Isten együtt léteznek, a legtöbb lehetséges világ, és minden valószinűség szerint az aktuális világ nem ilyen.

William Rowe frappánsan igy fogalmazta meg ezt az érvet:
Vannak világunkban olyan szörnyűséges esetei a rossznak, amelyet egy mindenható, mindentudó és jóságos lény meg tudna akadályozni anélkül, hogy ezzel valami nagyobb rosszat idézne elő, vagy valami nagyobb jó megvalósulását hátráltatná.
Egy mindanható, mindentudó és jóságos lény megakadályozhatná a rossz minden olyan szélsőséges esetét, hacsak ezzel nem valami nagyobb rosszat idézne elő, vagy valami nagyobb jó megvalósulását hátráltatná.
Tehát, nem létezik egy mindenható, mindentudó és jóságos lény.

Már hallom is, hogy mit mond egy keresztény teológus erre: emberek vagyunk, a jó és a rossz közötti harc ismerete megahaladja értelmi képességeinket - tehát nincsenek világunkban olyan esetei a rossznak, amelyek ne valami nagyobb jó létrejöttének a logikailag szükségszerű előfeltételei volnának. Tehát, az erdőtűzben megégett őzéhez hasonló eseteknek biztosan megvan a maguk - általunk nem ismert célja.

Az ilyen keresztény hasonló ahhoz az emberhez, aki egy repülőgép-szerencsétlenség után három nappal egy mentőmellényben hányódik az óceánon. Helyzetén elgondolkodva az illető tudomásul veheti, hogy - tekintve, hogy a mentési eljárás során a mentőhelikopterek a túlélőket keresve átfésűlték a szóba jövő területet, és mindent elkövettek, hogy megtalálják őt - a hozzátartozóinak racionális alapjai vannak arra a meggyőződésükre, hogy ő meghalt. De ez nem változtat azon, hogy neki viszont racionális alapjai vannak arra, hogy ennek az ellentkezőjét gondolja.

Szóval, már csak egy lehetséges következő önfeláldozó őz miatt is érdemes vegetáriánus maradni...

Felhasznált irodalom: Szalai Miklós, Létezik-e Isten?, L'Harmattan kiadó Bp. 2005