Kezdem érteni a múltbeli keresztény önmagam működését, és úgy látom, van remény arra is, hogy megértsem a környezetem. Amióta megváltozott a világképem, gyakran tettem fel magamnak a kérdést: hogy lehettem ilyen vak, hogy nem láttam a életfelfogásom gyenge pontjait? Keresztényként, mi volt az oka, hogy nem kérdőjeleztem meg alapvető elméleteket? Egy ideje óriási kérdés számomra az is, hogy nálam értelmesebb és tanultabb keresztények, hogy nem látják a hiedelmek hosszú sorát? Sőt, a válasz érdekében még arra is kész voltam, hogy provokáljak - azt a felhivást intéztem az egyik irásommal, hogy „mikor ismerik el a keresztény vezetők, hogy félrevezetik hiveiket?” Sejtettem, hogy mindezek mögött olyan okok vannak, amit még nem értettem. A jó hir az, hogy kezdem felfogni a miérteket.

Kathryn Schulz, Tévedhetsz cimű könyve segitségemre volt a hiedelmek és tévedések fogalmának megértésében. Néhány gondolatra szeretnék rávilágitani:

Először is a tévedés puszta élménye nem létezik. Voltaképpen a tévedés csakis azért lehetséges, mert miközben megtörténik, megfeledkezünk róla. Amikor egyszerűen csak tesszük a dolgunkat egy olyan állapotban, amelyet később tévhitnek minősitünk, fogalmunk sincs az egészről. Helyesbitve, mégis kötődik valami érzés a tévedéshez - az érzés, hogy igazunk van. Természetesen az az élmény is létezik, amikor rájövünk, hogy tévedünk.

A hibavakság azt jelenti, hogy bármilyen téves dolgokban is hiszünk, ezek szükségszerűen láthatatlanok számunkra. A hibavakság nemcsak valamilyen pszichológiai tényező - arrogancia, bizonytalanság - következménye, hanem valamilyen mélyebb struktúrálisabb oka is van. Ha legbensőbb énünkben sem találjuk a hibát, akkor levonjuk azt a következtetést, hogy igazunk van. Vakok vagyunk saját vakságunkra, amit Anton - szindrómának neveznek.

Elég furcsa, amikor egy vak ember azt hiszi, hogy lát vagy egy béna ember azt gondolja, hogy egészséges. Ha megkérjük őket, hogy keljenek fel, és sétáljanak velünk, elutasitják, de nem azért, mert nem tudnak mozogni. Azt mondják, szeretnének, de rosszul aludtak az előző éjjel vagy egy kicsit fáradtak. Ezek a válaszok nyilvánvalóan nem igazak, arról nem is beszélve, hogy bolondságnak hangzanak, a betegek mégsem őszintétlenek és nem akarnak senkit megtéveszteni, de nincsenek tudatában annak, hogy amit mondanak, hamis. Kitalálnak dolgokat, konfabulálnak - mitoszokat gyártanak öntudatlanul.

Ez alapján nem fogom többé azt gondolni, hogy a keresztény vezetők őszintétlenek vagy szándékosan megtévesztenének valakit, egyszerűen nincsenek tudatában, hogy tévednek. Megmagyaráznak dolgokat, mitoszokat és képzeletbeli képeket alkotnak.

Nem újdonság, hogy a legtöbben nem szeretik beismerni tudatlanságukat. Itt nem az a lényeg, hogy nem vagyunk jók a „nem tudom” kimondásában. A lényeg, hogy nem vagyunk jók abban, hogy tudjuk, mit nem tudunk. Tudásunk határait rendkivül nehéz felismerni. Laikusként, általában azokra az elméletekre támaszkodunk, amelyek gyakran eszünkbe jutnak. Most már azt is értem, hogy a keresztények miért hozzák fel újra és újra ugyanazokat az érveket, amelyeket már régóta alaposan megcáfoltak. Mégis, tudatlanságunk beismerése sok előnnyel szolgálhat. Érdemes megvizsgálni hiedelmeinket, hogy megtudjuk, igazolhatók-e, igazak-e...

De mit is értsünk a hiedelmek alatt?

Amikor kötetlen beszélgetésben hiedelemről beszélünk, általában a fontos dolgokkal - vallással, erkölccsel vagy tulajdonnal, politikával vagy gazdasággal, magunkkal vagy másokkal - kapcsolatos megnyilvánuló meggyőződéseinkre gondolunk. Ezeknek a hiedelmeknek tudatában vagyunk, képesek vagyunk megfogalmazni vagy megvédeni őket. Az ilyen hiedelmek birtoklásához kapcsolódik egy bizonyos élmény.

Ezzel szemben a filozófusok valami többre gondolnak, amikor hiedelmekről beszélnek. Képzeljük el, hogy egy könyvet olvasunk este az ágyban. A filozófusok azt mondanák, ebben a pillanatban a következő hiedelmekkel rendelkezünk: kint sötét van, még jó néhány órán keresztül nem kel fel a nap, alattunk a matrac szilárd tárgy, a következő percben nem robban be a hálószobaablakunkon repülő csészealj, stb.

Ezek a hozzáadott hiedelmek azért látszanak olyan furcsának - tulajdonképpen azért mutatkonak annyira nem hiedelemszerűnek -, mert nem kapcsolódik hozzájuk semmiféle élmény. Azt hinni, hogy a matracom szilárd, nem olyan érzés, mint Istenben hinni, főként mert ahhoz a hiedelemhez, hogy a matracom szilárd, semmilyen érzés nem társul. Ennek a hiedelemnek egyáltalán nem vagyok tudatában.

Lélektani szempontból tehát a hiedelem hétköznapi, illetve filozófiai fogalma az elképzelhető legszembeötlőbb módon különbözik egymástól: abban, ahogyan megtapasztaljuk őket. Azonban működésük szempontjából megkülönböztethetetlenek. Akár tudatában vagyunk akár nem hiedelmeinknek, ezek mind a világ modelljei. Szó szerinti értelemben a világ modellje egy térkép, és valójában a hiedelmek is térképek: fizikai, társadalmi, érzelmi, spirituális és politikai tájaink mentális reprezentációi.

A világ modellje létfontosságú, a hiedelem tudatossága azonban nélkülőzhető. Sőt, a tudatosság hiánya a norma. Gondoljunk arra, mi történik, ha éjszaka besétálunk egy ismeretlen hotelszobába: ahhoz, hogy eldöntsük, hová feküdjünk, szükségünk van mindazon dolgok mentális képére, amelyeken alhatunk, de nem szükséges tudnunk, hogy rendelkezünk ezekkel a képekkel.

Modelljeink túlnyomó többsége implicit: egyáltalán nem érezzük őket, mégis lényegesek önmagunk és a világ értelmezése szempontjából. Az implicit és explicit hiedelmek egyformán működnek, és csődöt mondanak. Bármennyire furcsának tűnjenek is, normális körülmények között, a tévedés pillanatában azonosak. Jobban mondva, azonossá válnak: abban a pillanatban, amint egy implicit feltételezés megbukik, explicitté válik. Képzeljünk el egy percre egy jelenetet. Éjszaka van, pizsamában fogom a könyvem, bemegyek a hálóba, végigfekkszem az ágyon - és puff, a matracon át egyenesen a földre esem. Ha ez a kivételesen valószinűtlen eset megtörténne, három dolog dölne össze. Először is a matrac. Másodszor, a matrac szilárdságába vetett hitem. Harmadszor, a hiedelem implicit volta. Ott fekszem a földön elterülve, és a matracokkal kapcsolatos minden tudattalan meggyőződésem hirtelen tudatosságba fordul. A tévedés pillanatában az implicit hiedelmeink hirtelen megsérülnek és lelepleződnek.

Ha emlékszik valaki még blogirásom elejére, akkor felismeri, pontosan ez történt velem. Sokan nem értették, hogy tettem le a „szemüveget” olyan hamar, amikor néhány héttel korábban azt fogadtam, hogy legalább egy évig nem veszem le. Egyszerűen felismertem hiedelmeimben - világképemben - a tévedéseket és tudatosult bennem. Szertefoszlott az istenkép. Nem voltam tudatában, hogy mennyire alaptalan hiedelmeim voltak.

William James, neves pszichológus szerint a hiedelmek „valójában a cselekvés szabályai”. Ennek egyik nyilvánvaló folyománya, hogy hiedelmeink következményekkel járnak. A tévedéseknek is vannak következményei.

Hiedelmeink érzelmi következményeinek egy része elég egyértelmű. Ha azt hisszük, hogy életünk szerelme azért ideges vacsora közben, mert a desszertnék meg akarja kérni a kezünket, izgatottak és boldogok leszünk; ha azt hisszük, hogy azért ideges, mert szakitani akar, szorongani és bánkódni fogunk. Ezek a példák azonban nem érintik hiedelmeink lélektani hatásainak sem a célját, sem a jelentőségét. Ahhoz, hogy ezt felfogjuk, meg kell értenünk magának a hiedelemnek a célját. A világról alkotott modelljeink túllépnek a piacon, a matracokon és az általános relativitáselméleten, és egy önmagunkról kialakitott általános elméletet alkotnak: vonzónak, intelligensnek, kompetensnek vagy tehetségtelennek tartjuk-e magunkat; mit hiszünk: másoknál jobban vagy nehezebben boldogulunk-e, azt gondoljuk-e, hogy a szüleink szeretnek; hisszük-e hogy Isten vigyáz ránk; alapvetően biztonságban érezzük-e magunkat a világban?

Hiedelmeinket nem lehet elválasztani önazonosságunktól. Függetlenül attól, hogy hiedelmeink tudatosak vagy tudattalanok, helyesek vagy helytelenek, meghatározzák, hogyan érzünk, és hogyan viselkedünk. Ezért kaptam olyan sok nemtetsző megjegyzést cikkeimre, hiszen alapvető hiedemeket vontam kérdőre, amelyek sokak önazonosságát kezdi ki. Sőt, arra is kértek, hogy változtassam meg a blog cimét, nehogy összezavarja az embereket. Megértem ezeket az önazonosságot védő megjegyzéseket, bár személy szerint, én nagyon szerettem volna, ha sokkal korábban olvasok ilyen témákról. Ha irásaimmal, egyesek számára tudatosul néhány hiedelem, úgy gondolom, hogy megérte foglalkozni ezzel.

Evolúciós fejlődésünk során elkezdtünk elméleteket, történeteket alkotni öntudatlanul. A tudatos gondolkodás szintje alatt folyamatosan gyűjtjük a környezetünkből származó információkat, és felhasználjuk őket, hogy a világról alkotott modellünkhöz hozzátegyük. A hiedelemalkotás gazdagitja mindennapi életünket és rendkivüli eredményeket tesz lehetővé. Nélküle meg lennénk fosztva minden jellegzetesen emberi törekvésünktől: a meséléstől, a kiváncsiságtól, a megismeréstől, a felfedezéstől, stb. Segitségével képesek vagyunk az ismert világon túlra is merészkedni.

Van egy gond. Noha kiválóan modellezzük a világot, láthatóan kevésbé sikerül rájönnünk, hogy a modelleket mi magunk alkottuk. Hiedelmeink sokszor nem megalkotottnak, hanem tükröződőnek látjuk, mintha csak az elménk egyszerű tükör volna, amely passzivan megjeleniti a világ igazságait. A pszichológusok ezt a meggyőződést naiv realizmusként emlegetik. Ha igazán hinnénk, hogy a világ pontosan olyan, ahogyan megéljük, akaratlagos naiv realisták lennénk, de tudomásom szerint nem sokan helyezkedtek még erre az álláspontra. Még a legveszélyesebb realisták is, akik a relativistákat veszélyes őrülteknek tartják, felismerik, hogy a világgal kapcsolatos tapasztalatunk nem azonos magával a világgal.

Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek naiv realisták. Ellenkezőleg, rengetegen vannak - először is, a kutatások értelmében mindenki, aki nem érte el a négyéves életkort. A kisgyermekek igazán és szenvedélyesen hiszik, hogy elménk és a világ soha nem különbözik egymástól. Azt hiszik, hogy nem hihetünk olyasmiben, ami téves. Hiedelmeink pontosságába vetett hitünk azonban gyorsan elröppen ötéves korunk környékén. A gyerekek nagy általánosságban rájönnek, hogy elméjük nem a valóság fénymásolatát adja, hanem a világ valamilyen értelmezését fedik fel. Ez egészen új meglátást eredményez: hogy a világgal kapcsolatos hiedelmek eltérhetnek magától a világtól; hogy az én hiedelmeim mások lehetnek, mint a tieid; hogy mások nem feltétlenül tudnak mindent, amit én tudok, és forditva.

Ezek a meglátások a felnőttek számára annyira egyértelműek, hogy könnyen elsiklunk a fontosságuk felett. Az a képesség, hogy felfogjuk az elme működését, megértsük, hogy másoknak lehetnek téves vagy a mieinktől eltérő hiedelmeik, az érett gondolkodás hatalmas egységének a része.

Amint emlitettem, hogy az elméletalkotás, a hiedelmek formálása kulcsfontosságú érzelmi, intellektuállis és erkölcsi fejlődésünk szempontjából. Vonzódásunk a naiv ralizmushoz azonban sohasem múlik el teljesen. Elméletileg garantáltan értjük, hogy hiedelmeinket számos tényező elferditheti, azonban amikor a világgal kapcsolatos hiedelmekről van szó, könnyen visszacsúszunk a totyogós állapotba, és derűs meggyőződéssel állitjuk, hogy hiedelmeink egyszerűen, szükségszerűen igazak. - pl. „Isten létezik”

Miért tesszük ezt? A legnyilvánvalóbb válasz, hogy érzelmileg annyira kötődünk hiedelmeinkhez, hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk másnak, mint sérthetetlen igazságnak tekinteni őket. Van még egy másik elmélet arról, hogy miért tekintjük hiedelmeinket igazságnak, amit a filozófusok doxasztikus magyarázatnak neveznek, egyszerűen kifejezve „mert igaz” állitásokat teszünk. Vagyis, mindannyian korlátozott mértékben tudjuk megmagyarázni, miért hiszünk azokban a dolgokban, amelyekben hiszünk.

Szóval, a „mert igy van” nem egy felnőttes válasz, inkább mély érzéseket rejtő kijelentés. De most már legalább értem.