El sem hiszem, hogy már két hónap telt el a "nagy randiból” és milyen messzire jutottam. Az egész életfilozófiám megváltozott, kitágult a látóhatárom és kutakodásom pezsgőbbé tette a mindennapjaim. Szabadnak érzem magam csak úgy, minden mitologikus szabadító nélkül.
A keresztény húsvét ünnepe csak arra emlékeztet már, hogy mennyire értelmetlen dolgokban hittem: megváltás, feltámadás, örökélet, angyalok és démonok. Persze, minden embert foglalkoztat az élet – halál kérdése, így természetes, hogy fejlődése során történeteket alkotott. A messiási mítosz majdnem minden népnél és vallásnál megmutatkozik. Az üres sír története szenzációs elképzelés. Szeretnénk azt hinni, hogy jelentéktelen életünknek van valami nagyon fontos jelentése, hogy nem vagyunk a véletlen mutációk eredménye, hanem Valaki hatalmas eljött értünk és kiszabadított, hogy egyszer paradicsomi környezetben élhessünk.
Szkeptikusként az első élményem az volt, hogy önmagamban helyre tegyem az élet és a magam fontosságának a kérdését. Nincs mindenható kéz felettem – életem minősége rajtam áll. Ha felnézek az égre, akkor már nem azért vagyok hálás, hogy a milliárdnyi fényévre levő galaxisok mindenségében porszemnyi alakom milyen nagy fontossággal bír valakinek – hanem azért vagyok hálás, hogy elhaló csillagok részeként, ősrobbanás és véletlenszerű reakciók és átmenetek során tudatos emberként, valamit is felfoghatok a világ működéséből. Korunk egyik legnagyobb elméleti fizikusa, Howking Stephen, érzékletesen fejezte ki: „annyira jelentéktelen teremtmények vagyunk egy átlagos méretű galaxis kis bolygóján a többi százezer millió galaxis között, hogy igazán nehézségekbe ütközik hinni egy olyan Istenben, aki törődik velünk vagy egyáltalán aki észrevenné létezésünk.”
Senkit sem akarok a tündérmeséből felébreszteni, hisz olyan tökéletes az a világ – örökélet, béke, újföld és végtelen szeretet harmóniája. A kegyetlen valóság ellenére, mégis sokkal lelkesítőbb elfogadni a földi élet kereteit és igazi lehetőségeit. Tudom, hogy senki nem ad küldetést, de milyen nagyszerű, hogy ennek ellenére fontosságot és jelentőséget adhatok a rövid és jelentéktelen életnek. Még az elején vagyok a felfedezésnek, de lenyűgöz a világ szépsége.
Számomra a legnagyobb fontossággal bíró kérdés most az: hogyan lehetne jobbá tenni az életet? Mi adhat valódi szabadulást az embernek?
A vallás nem adott választ. Hiába hittem abban a mindenható és személyes Istenben, csak az bizonyosodott be, hogy nagyon tehetetlen és kicsinyes – ráadásul egy zseniális mese. A tudomány igazolja, hogy elhanyagolható a valószínűsége egy természetfeletti lény létezésének – esetleg egy deista síkon létező Isten, akit igazán nem akarnék, mert az csupán egy cserbenhagyásos gázolás képét juttatja eszembe, aki megalkotta a fizikai világ törvényeit elindítva az evolúció folyamatát – majd magára hagyta.
„A kvantummechanika megjelenésével meg kellett szoknunk, hogy események nem jósolhatók meg teljes pontossággal, hanem mindig van valamekkora bizonytalanság. Ha valaki óhajtja, értelmezheti isteni beavatkozásnak. De ez meglehetősen furcsa beavatkozás lenne: semmilyen bizonyíték nincs arra, hogy valamilyen cél érdekében történik, ellenkező esetben ugyanis nem lenne véletlenszerű.” (Howking Stephen, A nagy terv)
Amikor az ember kilép a vallási fogalmak világából, természetes, hogy a tudomány szárnyai alatt keres támogatást. Tulajdonképpen a tudományos ismeretek fejlődése szorította ki az ember tudatából az ősi mitologikus Istent. Amit eddig Istenre hivatkozva próbáltunk magyarázni, azt most kellő részletességgel ismerteti a tudomány. Ez így van rendjén. Bár nagyon meglepő, hogy a 21-ik században a vallásosság nemhogy ügyefogyottá válna, hanem egyre katasztrofálisabb méreteket ölt különböző szélsőséges megnyilvánulásban. Úgy tűnik, hogy a tudománynak nincs elegendő ereje igazolni a felfedezések megmentő – a világot jobbá tevő képességét. Talán jobban össze kell fogni egy hatékonyabb felvilágosító befolyás gyakorlásáért.
A politika sem volt képes beváltani ígéreteit – legyen az akár kapitalizmus vagy kommunizmus. A sok gazdasági krízis után az emberek bizalmatlanokká váltak a politikai eszmékkel szemen. Nem kétséges, hogy a demokrácia sok kérdést megoldott a szabadság terén, de mégis nagyon korlátozott eredményt mutatott fel. Rengeteg megoldatlan terület maradt: szegénység, éhség, rabszolgaság, betegség és igazságtalanság.
A vallás, a tudomány és a politika szabadítói képessége csak egy utópia. A világ szép, ugyanakkor veszélyes is, inspiráló de hátborzongató. Mindhárom megközelítésben vannak értékes elemek: (1) az embernek kell a történet és a képzelőerő erőt adhat, (2) az értelem – a logika és a világ törvényszerűségeinek ismerete elűzi a félelmet és magabiztosabbá tesz, (3) az összefogás, a közös cél nemes megvalósításokra sarkall. Csak kérdezem magam: elfelejtve a vallási dogmákat és a mitikus képzeteket, a tudomány önelégült pozitivizmusát, és az önző érdekérvényesítő szövetségeket - vajon képesek vagyunk olyan közösségeket formálni, amelyek megalkotják a jövő történetét – használva a technológia legjobb vívmányait a földi élet szebbé formálásához?
A sír valóban üres, mint a megüresedett hagyományokkal teletűzdelt keresztény ünnep. Sok miértre lehet elkápráztató választ ad, de a valós életre hogyan tanít meg? Talán az ünnep után többen kijózanodnak és elkezdik elfogadni a valóság letisztult kihívásait - az lesz csak igazán felszabadító.
