Sok vallásos ember nehezen tudja elképzelni, vallás híján hogyan lehet jó az ember, sőt, miért is akarna jó lenni? 

Számos könyv, többek közöt Robert Hinde Why Good is Good (Miért jó a jó?), Michael Shermer The Science of Good and Evil (A jó és a rossz tudománya), Robert Buckman Can we Be Good Without God (Lehetünk-e jók Isten nélkül) vagy Marc Hauser Moral Minds (Erkölcsös Elmék) című könyve amellett foglal állást, hogy a jó és rossz iránti érzékünk darwini múltunkból vezethető le. 

Látszólag, a természetes kiválasztódás kevésbé alkalmas a bennünk levő jóság, erkölcsi érzék, tisztesség, empátia és szánalom magyarázatára. Az éhség, a félelem és a nemi vágy könnyen levezethető, hiszen közvetlenül hozzájárulnak fennmaradásunkhoz. De vajon mitől érzünk késztetést, hogy adományt adjunk egy hajléktalannak? Honnan bújik elő bennünk az irgalmas szamarítánus?  Richard Dawkins szerint több formája is van ennek az önzetlenségnek:

Igaz ugyan, hogy a darwinizmus logikája arrafelé mutat, hogy az élet hierarchiájában fennmaradó és a természetes szelekció szűrőjén átjutó egyed hajlamos az önzésre. Ez a gének szintjén igaz, hiszen önmagukat kell megismételjék a fennmaradás érdekében . A génnel ellentétben a csoportok vagy a fajok nem versengenek egymással, hiszen nem kell létrehozniuk önmaguk pontos másolatát. 

Vannak olyan feltételek, ahol a gén úgy biztosítja saját önző fennmaradását, ha arra sarkalja a szervezetét, hogy altruista módon viselkedjék. Egy ilyen gén gyakorisága a génállományon belül olyan mértékben megemelkedhet, hogy a rokonok közti altruizmus normává válik (Pl. az ember jó saját gyermekeihez). Az állatvilágban is nagyon gyakori, hogy hajlamosak gondozni, védelmezni, készleteiket megosztani, veszélyekre figyelmeztetni és más módon is altruista magatartásban részesíteni közeli rokonaikat, mert statisztikailag valószínű, hogy a rokonokkal azonos génekben osztoznak. 

Egy másik fő típusa az altruizmusnak a kölcsönösség. Ezt az elméletet Robert Trivers vezette be, nem feltételez közös géneket. Ez az elv alapja az emberek közti mindenféle kereskedelemnek és cserének is. A méhnek nektárra, a virágnak beporzásra van szüksége. Az élő környezetek bővelkednek ilyen kölcsönösen előnyös viszonyokban. A kölcsönös altruizmus a szükségletek és a kielégülésre való képességek közötti asszimmetria miatt tud működni. 

Az altruizmus kettős alapján kívül (rokonság és kölcsönösség), léteznek még másodlagos struktúrák is. Különösen az emberi társadalomban a nyelv és a szóbeszéd kialakulásával a megítélés is lényeges szerephez jut. A biológusok darwini fennmaradási értéket tulajdonítanak annak, ha valaki nem csupán jó viszonzó, de jó viszonzó hírében is áll. 

Thorstein Veblen közgadzász és Amotz Zahari zoológus egy további vetületét is megemlíti az altruizmusnak: az adakozás lehet a dominancia vagy felsőbbrendűség kinyilvánítása is. A Csendes-óceán észak-nyugati partvidékein élő törzseknél megfigyelték, hogy a rivális törzsfőnökök pazarlóan bőséges ünnepségekben  megtestesülő párviadalokat folytatnak. Az állatvilágban például megfigyelték, hogy rigótimália nevű kis barna madarak megajándékozzák egymást, ezzel kifejezve dominanciájukat. Zahari által használt antropomorf nyelvezettel, a domináns madár valami ilyesmit mond: "Nézd csak, mennyivel feletted állok! Még azt is megengedhetem magamnak, hogy ennivalót adjak neked!"

Eddig négyféle darwini okot is ismerünk arra, hogy az egyedek altruista, nagylelkű vagy erkölcsös magatartást tanúsítsanak egymás iránt: (1) a genetikai rokonság, (2) a kölcsönösség, (3) a kedvességért szerzett jó megítélés, és (4) a látványos nagylelkűség.

A történelem előtti időkben az ember olyan körülmények között élt, amelyek erősen kedveztek mind a négy típusú altruizmus evolúciójának, hiszen kisebb csoportokban éltünk. Könnyű belátni, hogy miért viselkedhettek jól őseink saját csoportjuk tagjaival és rosszul más csoportokkal. De miért van az, hogy most, amikor nagyvárosokban élünk, ahol már nem rokonok vesznek körül, még mindig jók vagyunk egymáshoz, sőt, néha olyanokhoz is, akikről úgy vélnénk, külső csoportokhoz tartoznak? 

A szelekció nem részesíti előnyben annak a tudatos felismerésnek a kialakulását, hogy mi a jó a génjeinkben. Bizonyos ökölszabályokat részesít előnyben a természetes szelekció, amelyek a gyakorlatban kedveznek az őket kialakító géneknek. Az ökölszabályok olykor tévesen is működnek. A madár agyában az ökölszabály, hogy gondoskodjon a fészekben levő kis csipogó dolgokról - és általában ez a szabály a gének megőrzése irányába hat. De amikor egy másik madárivadék kerül a fészekbe, akkor a szabály hibásan működik. Pont ezt használja ki a kakukk. Vajon nem pont ez az emberi késztetés jelenik meg, amikor egy árva gyereket örökbe akarunk fogadni? Arról sem tehetünk, ha egy szerencsétlen embert látva szánalmat érzünk. Ez is ösztönös, az ökölszabály téves működésének áldása. 

Egy pillanatra se gondoljuk, hogy a darwinizmus megvetné vagy lebecsülné az együttérzés és nagylelkűség nemes érzéseit. Ma is ökölszabályok befolyásolják viselkedésünket persze az irodalom, a szokások, törvények, hagyományok és civilizáció hatásain átszűrve. 

Hívő emberek néha azt kérdezik: "Miért legyünk jók, ha nincs Isten?" Elgondolkodtató, sokan csak azért próbálnak jók lenni, hogy elnyerjék Isten helyeslését vagy jutalmát, vagy elkerüljék rosszallását és bűntetését. Ez nem valódi erkölcsösségre vall, csak hajbókolás, törleszkedés, nem több mint lesni a Nagy Testvér kameráját. Einstein mondta: "ha az emberek csak azért jók, mert félnek a bűntetéstől és jutalomra vágynak, akkor bizony elég szomorú népség vagyunk."

Michael Shermer The Science of Good and Evil (Jó és rossz tudománya) című könyvében írja: "aki úgy gondolja, Isten nélkül rabló, erőszaktevő, gyilkos lenne, csak azt árulja el magától, hogy immorális ember." Másfelől, aki elismeri, hogy akkor is ugyanolyan jó ember lenne, ha nem állna isteni felügyelet alatt, végzetes csapást mér arra a feltevésre, mely szerint szükség van Istenre, hogy jók legyünk. Kutatások igazolják, hogy a keresztény többségű államokban (USA) a gyilkosságok aránya magasabb mint a keresztény kissebbséggel bíróké.

Dan Dennis a Breaking the Spell (Megtörni a varázslatot) című könyvében állítja, hogy a hívők erkölcsi magasabbrendűségének közkeletű feltételezését eddig semmilyen kutatás nem igazolja. A legtöbb gondolkodó ember egyetért abban, hogy a rendszabályozás nélkül is működő erkölcs valahogy igazán erkölcsösebb, mint az a fajta erkölcsösség, amely elenyészik, mihelyt a rendőrség vagy a mennyei felvigyázó kamerája megszünne. 

A vallásos gondolkodó azt mondja, hogy bármennyire is akarjon az ember önmagától erkölcsös lenni, mégsincs vonatkoztatási rendszere, nem ismerheti a jó és a rossz mértékét Isten nélkül. Voltak filozófusok, például Kant, akik a valláson kívüli forrásokból próbálták meg levezetni az abszolút erkölcsöt. Noha ő maga vallásos volt, megpróbálta Isten helyett az önmagáért való kötelességre alapozni az erkölcsöt. Ez nagyon jól működik a hazugság példáján. Ha mindenki elvből hazudna, akkor a hazugság nem jelentene többé semmit. A hazugsághoz definició szerint szükséges az igazság. Ha az erkölcsi alapelv olyasmi, amiről azt szeretnénk, hogy mindenki kövesse, akkor a hazugság nem lehet erkölcsi alapelv, mert a végén magának az alapelvnek a jelentése veszne el. További filozófiai érveket a fent említett könyvek bőségesen hoznak. 

Az abszolút erkölcs kedvelt forrásának rendszerint valamilen szent könyvet tekintenek, amelyet többnyire nagyobb tekintéllyel szoktak felruházni, mint amit tényleges története igazolni tudna. Érdekes módon, akik ragaszkodnak a Szentírás végső tekintélyéhez, tényleg lehangolóan kevés érdeklődést tanúsítanak a szent könyvek - rendszerint kétes - történeti eredete iránt. Miért veszélyes dolog a Bibliára támaszkodni az erkölcs kérdésében? - egy következő írásban részletezem.