Az Imádság emlékei 

Gyerekkoromban azon versenyeztünk, hogy ki tud többet imádkozni. Egy óra már hősies dolog volt. Nekem nem nagyon ment, mindig belealudtam vagy azon kaptam magam, hogy gondolataim messze elkalandoztak. Próbáltam azért a jobbak közé tartozni és tematikusan életem minden területéről beszámoltni. Kéréseim is voltak, olykor úgy éreztem, hogy Valaki meghallotta, de nem emlékszem semmilyen konkrét válaszra. Ha nagyon megerőltettem magam, akkor a csendben kihallottam a választ is - ma már tudom, hogy a képzeletem szülte ezeket. Arra tanítottak, hogy a valódi választ a Bibliában találom meg és hihetetlen, de majdnem mindent ki tudtam olvasni belőle. 

Hangzatos meghatározások lengik körül az imádság fogalmát a hívők körében: "a lélek lélegzetvétele", "baráti párbeszéd Istennel" vagy "az ima célja az Istenre hangolódás - az Ő gondolatainak megértése". Nem is sorolom tovább. Annyi értelmetlen magyarázkodással találkozunk, amikor az imameghallgatás vagy Isten szavának meghallásáról van szó, hogy azon csodálkozom, miért nem vettem észre korábban a józan ész határait döngető eszmefuttatásokat. 

Isten mindenhatóságába és mindentudóságába vetett hit már önmagában is elég az összezavarásra. Azon kívül, hogy a két jellemző egymást kizárja (Ha Isten előre tudja, hogy mit fog tenni a jövőben, akkor nem lenne képes megváltoztatni korábbi szándékát), indololatlanná teszi az imát. Ha mindent tud, akkor ismeri gondolataim és vágyaim, miért kellene elmondanom. A szokásos válasz: nem Istennek van szüksége az imára, hanem nekem. Milyen jó, hogy valaki tudja, mire van szükségem: tudatosítani a függőséget egy képzeletbeli Istenhez. A keresztények azt is meg tudják magyarázni, hogy miért nem kapnak választ az imára: "mert Istennek más terve van és lehet, nem most vagy nem azt akarja nekem adni. Vagy többet kell imádkoznom, mert nem vagyok elő kitartó. Vagy bűnös vagyok és nem hallja meg az imám". Egyszerű, csak teljesen logikátlan.

A napokban hallgattam egy felvételt, két lelkész beszélgetett az imádság homályos fogalmáról. Az egyik, tapasztalatként mesélte el, hogy mit jelent ráhangolódni Istenre és kitalálni az Ő gondolatait. Állítása szerint, azért imádkozott, hogy az egyik településen megnövekedjen a hívők száma. Addig is volt 3-4 gyülekezeti tag, de öt éven át semmi sem történt. Pedig, kifogásunk nem lehet, Isten akarata szerinti ima volt, teljesen önzetlen, biblikus és milyen kitartó. Mégsem jött válasz öt évig, miután szerveztek egy hittérítő eseményt, amelyre 180 ember elment - ezt az imameghallgatás jeleként értelmezte, Isten meghallgatta végre az imát és elkezdett dolgozni azért a városért. Történetesen, az említett eseményre 2-3 évre meglátogattam azt a gyülekezetet és a csodának nyomát sem találtam - az a néhány régi tag jelent meg újra az istentiszteleten . Isten kudarcot vallott, vagy éppen az emberünk képzelgett. Ugyancsak tőle hallottam egy másik sületlenséget: néhány hónapja autóbalesetett szenvedett és érezte, hogy az angyalok megőrízték. Bár több hétig komoly sérülésekkel a kórházban feküdt, de az angyalok megmentették az életét. Kérdem én, csak ennyire voltak képesek azok az angyalok? Miért nem akadályozták meg a karambolt? Lefogadom, hogy erre is volna egy frappáns válasza. 

Nem akarok tovább gonoszkodni, ezért jöjjön egy pozitívum: elismert tény, hogy jótékony hatásai is vannak az imának. Egy 2008-as tanulmány  az ima pszichológiai előnyeiről beszél: segít csökkenteni a stresszt és a szorongást, növeli a pozitív kilátásokat, és erősíti az élni akarást. Egyszerűen elősegíti a mentális egészséget, ugyanúgy, mint egy egyszerű elcsendesedés, pozitív gondolatok, természetjárás vagy meditációs gyakorlat. Itt érdemes volna megálni és az imát is a maga helyére tenni. Ha a fenti fejtegetés nem volt elég meggyőző, akkor jöjjön egy tudományos kísérlet: 

A nagy imádkozás – kísérlet (Richard Dawkins, Az isteni téveszme című könyvből)

Vajon segíti-e az ima a betegek felépülését? Darwin unokatestvére, Francis Galton elemezte elsőként tudományos alapon a betegekért mondott imák hatékonyságát. Megfigyelte, hogy vasárnaponként Anglia-szerte egész gyülekezetek imádkoznak közösen a királyi család egészségéért. Nem lenne hát illő, ha hozzánk, többiekhez képest, akikért csak közeli szeretteink imádkoznak, egészen szokatlanul jó kondícióban lennének? Galton megvizsgálta a dolgot és nem talált statisztikai eltérést. Persze megeshet, hogy mindebben az irónia szándéka vezérelte, akárcsak abban, amikor véletlenszerűen kiválasztott földeken imádkozott, és aztán megnézte, hogy gyorsabban nőnek-e a növények – hát nem nőttek.

 Újabban, Russell Stannard fizikus támogatását adta a (keresztény) Templeton Alapítvány által szponzorált kezdeményezéshez, amely azt az állítást próbálta kísérletileg igazolni, hogy a betegekért mondott ima javít az egészségi állapotukon. Ebben az esetben szigorú feltételeknek kellett megfelelni a kísérlet eredményessége érdekében: véletlenszerű kiválasztás, vakkísérlet, kontrollcsoport, titoktartás, stb. Sem a betegek, sem az orvosaik és a gondozóik nem tudhatták, hogy mely betegek tartoznak a kísérleti, és melyek a kontrollcsoporthoz. Akik a kísérleti imákat mondták, azoknak tudniuk kellett a célszemélyek keresztnevét, de a vezetéknevüknek csak a kezdőbetűjét mondták el – máskülönben milyen értelemben mondhatnánk, hogy éppen értük és nem másokért imádkoztak?

 Dr. Herbert Denson vezetésével, aki a bosztoni Mind/Body Medical Institute kardiológusa, 1802 beteget figyeltek meg hat kórházban, akik mindannyian szívkoszorúér műtéten estek át. Már előre megírta az egyik sajtókiadványban, hogy „úgy hiszi, egyre több bizonyíték gyűlik össze a közbenjáró ima hatékonyságára”. A betegeket három csoportra osztották: az 1. csoportért imádkoztak, de nem ők nem tudtak róla; a 2. csoport tagjaiért nem mondtak imát, és szintén nem tudtak semmiről; a 3. csoportért is imádkoztak, ők viszont tudtak róla. Az első két csoport összevetése a közbenjáró ima hatékonyságát méri, a harmadik csoport pedig az esetleges lélektani hatásokat, amikor az ember tudja, hogy imádkoznak érte.A szóban forgó korházaktól egyaránt távol eső három templom gyülekezete mondott imákat. A helyes kísérleti eljárás érdekében, megkérték az imádkozókat, hogy foglalják az imába az alábbi szöveget: "a sikeres műtétért, gyors és teljes komplikációk nélküli felépülésért." 

 A kísérlet eredménye, mint az American Heart Journal 2006 áprilisi száma beszámolt róla, egyértelmű volt. Nem mutatkozott különbség azok között a betegek között, akikért imádkoztak, és akikért nem. Minő meglepetés! Azok között jelentkezett eltérés, akik tudtak róla, hogy imádkoznak értük, illetve akik vagy így vagy úgy nem tudtak róla - csakhogy rossz irányban! Akik tudtak róla, hogy imákat mondanak értük, azok szignifikánsan több komplikációt mutattak, mint akik nem. Lehetséges, hogy Isten lesújtott egy kicsit, hogy megmutassa, mennyire nincs ínyére ez az egész hibbant vállalkozás? Valószínűbbnek tűnik, hogy akik tudtak az értük mondott imákról, ennek folytán további stresszt kellett elszenvedniük, amit a kísérletvezetők "teljesítési szorongásnak" neveznek. Az egyik kutató, Dr. Charles Bethea szerint "lehet, hogy csak még bizonytalanabbá váltak, mert arra gondoltak: annyira beteg vagyok, hogy egy egész csapatnak kell imádkoznia értem?" 

Nem csoda, hogy a teológusok ellenezték a vizsgálatot, talán, mert attól tartottak, nevetséges színben tűnteti fel az egész vallást. Richard Swinburne oxfordi teológus a vizsgálat kudarcát követő írásában azon az alapon tiltakozott ellene, hogy Isten csak a jó okkal elmondott imákat hallgatja meg. Ha egyszerűen azon az alapon imádkoznak egyvalakiért, nem pedig valaki másért, hogy a kettős vakkísérlet megtervezésekor véletlenül rá esett a választás, az nem jelent igazán jó okot. Isten átlát a mesterkedésen. Swinburne-nek igaza van, hogy ezt hangsúlyozza, bár a további magyarázkodása szatírába illő dolgokat tár fel: 

"Szenvedésem alkalmat ad, hogy kinyilvánítsam bátorságomat és türelmem. Neked pedig, hogy kinyilvánítsd együttérzésed és megpróbálj egyhíteni a szenvedésemen. A társadalomnak viszont, hogy eldöntse, befektessen-e egy csomó pénzt, hogy ilyen vagy olyan konkrét szenvedésre megpróbáljon gyógyírt találni... Bár a Jóistennek fáj a mi szenvedésünk, legnagyobb gondja minden bizonnyal, hogy mindannyian tűrelmesek, együttérzőek és nagylelkűek legyünk, és azáltal szent jellemet tanúsítsunk. Egyeseknek saját maguk miatt muszáj betegeknek lenniük, másoknak pedig azért, hogy fontos döntések elé állítsák a többieket. Csak így lehet rávenni némelyeket, hogy komolyan eldöntsék, milyen emberré akarnak válni. Megint mások számára a betegség egyáltalán nem képvisel értéket."

Egy televiziós vitán, amikor a fent idézett személy a holokausztot próbálta igazolni, mondván: remek alkalmat kínált a zsidóknak, hogy bátrak és nemeslelkűek legyenek. A beszélgető partner zseniálisan felmordult: "Az Úr rohasszon meg!" Ez a groteszk gondolatmenet rettenetesen jellemző a vallásos emberek észjárására.

A kettős vakkísérletet természetesen elutasították az egyházi vezetők arra hivatkozva, hogy a tudomány nem illetékes ilyen kérdésekben, bár hozhatott volna akár pozitív eredményt is. Ám ha így alakul, el tudjuk-e képzelni, hogy a vallás egyetlen szószólója is elutasítja azon az alapon, hogy vallási kérdésekben a tudomány nem illetékes? Kötve hiszem. 

 Persze mondanom se kell, a hívőket a negatív eredmény sem rendítette meg. Bob Barth, a kísérleti imák egy részét végző imaközösség lelki vezetője így kommentálta az ügyet: "A hívő ember azt mondaná erre, érdekes vizsgálat, ám mi nem ma kezdtünk imádkozni, és láttuk, hogy az ima hat, tudjuk, hogy az ima hat, az ima és a lelkiség vizsgálata éppen csak, hogy elkezdődött". Hát perzse, hitünkből fakadóank tudjuk, hogy az ima hat, ha tehát a tapasztalat nem ezt mutatja, tovább küzdünk, amíg csak a kívánt eredményt nem kapjuk.