A kereszténység legszebb feltételezése, hogy van egy személyes Isten, aki törődik, szeret és kegyelmesen belép az ember életébe. Ez minden ember legmerészebb álma, nem is csoda, hogy olyan sokan áldozataivá válnak ennek a koncepciónak. Amikor valaki megpróbálja komolyan venni az egészet és olyan kérdéseket tesz fel, ami valamilyen formában igazolná – amit magam is tettem a „Randi” kihívással,- akkor jön a csavar és azt mondják az ügy védelmezői, hogy ezt nem pont így kell érteni. Állítják, Isten nemcsak személyes és leereszkedő, hanem transzcendens és megközelíthetetlen, akit nem lehet keretek közé helyezni, akit nem korlátoz semmilyen emberi kérés. Egy kicsit ellentmondásos és nagyon aggályos.
Ultimizmusnak nevezik ezt a fogalmat, ami azt rejti, hogy végső soron mindegy, Isten létezik-e vagy sem. Úgy is magunk kell az életünket berendezni. Ryan Bell ezt „funkcionális ateizmusnak” nevezi. Vagyis az ember éli az életét, mintha Isten nem létezne.
Sok keresztényt láttam, aki mélyen hívőnek vallja magát, de funkcionálisan ateista – néha imádkozik, de nem igazán hiszi, hogy azzal valamit is elér. Megpróbál megélhetést biztosítani anélkül, hogy Istentől várná a gondoskodást. Ünnepnapokon elmegy a gyülekezetbe, hétköznap pedig éli a megszokott életét. Ha elvesztette a munkáját, akkor jobban imádkozik, de elkezdi önéletrajzát mindenhova elküldeni. Néhány hónap múlva – nem hívő sorstársaihoz hasonlóan – talál munkát és megköszöni Istennek. Nagyon gyakori megközelítés a keresztényeknél, hogy ha a személyes Isten fogalma, aki cselekszik, nem fér bele a mindennapi valóságba, akkor a saját érzékszervein kívül helyezi Istent. Aki ott van, de a valóságon, időn és téren túl – akit a létezés nem határoz meg.
Tillich Paul nagyon találóan fogalmazott: „Isten nem létezik. Ő önmagában van, minden lényeg és létezés felett áll. Ennél fogva, Isten létezése mellett érvelni annyit jelent, mint tagadni őt. … Ugyanolyan ateista dolog Isten létezését probálgatni igazolni, mint tagadni őt. Isten van, tehát Ő nem létezik.”
Bár ez nem a klasszikus keresztény értelmezése Istennek, inkább a XV-ik, XVI-ik század misztikusainak felfogása. Az ultimizmus, vagyis Isten megközelítése, mint aki a létezés felett áll, mégis a modern kereszténység védőburka. Így Isten egy relikvia maradhat, aki egy végső eszme, ugyanakkor egy idejétmúlt fogalom is. Mivel az emberek nem képesek elengedni azt a gondolatot, hogy valami létezik a természetes világ felett, ez a fogalom erősen meghatározó marad az elkövetkezendőkben is.
Végső soron, az ultimista istenképet nem lehet meghamisítani, hiszen Istent minden elemzésen kívülre helyezi. Ironikusan kérdezném: halandó emberi lények, akik testben élnek és a világot öt érzékszerven keresztül fogják fel, hogyan merik Istent elemezni, egyáltalán gondolkodni róla? Ha van Isten, de nem személyes, akkor mit kezdjek vele?
Nem minden vallás feltételezi a személyes Istent. A buddhizmus, a hinduizmus és a jainizmus egy panteista Istenhitet szorgalmaz. A történelem során a kereszténység is kacérkodott a mindenhol és mindenben jelenlevő istennel, de többnyire tévtanításnak ítélték. Mégis, milyen az az Isten, akit ez a szekuláris világ befogadhat?
Ez a kis eszmefuttatás újra megerősített abban, hogy az Isten fogalom egy nagyon - nagyon emberi alkotás. Ha másképp gondolod, magyarázd meg...
