Himnuszt zengek az emberi tévedésről. Tudatosult bennem, hogy milyen szerencsés vagyok. A szakemberek azt mondják, hogy nagyon ritka a tévedések beismerése és pozitivan kezelése. Hálás vagyok, hogy életkörülményeim és lehetőségeim megfelelő helyzetbe hoztak a keresztény hiedelmek felismerésére. Felszabaditó érzés átélni ezt a csodát még akkor is, ha rengeteg kockázattal jár.

Persze, mindenkit csábit a bizonyosság - még engem is - és nehéz a tudásunk korlátait beismerni. Gyakran védekezük és tagadunk. Mégis emberségünk egyedisége, hogy képesek vagyunk elfogadni a bizonytalanságot és a további tévedések lehetőségét. Nyitott vagyok mások magyarázataira, megakarom érteni a megismerhetőség határait, sőt szeretném értékelni a múltbeli megtévesztéseket is. Közben a dogmák és változhatatlannak vélt kinyilatkoztatások nagyon természetellenes termékekké válnak számomra.

Vágyom az okjektiv igazságra. Objektivitás alatt azt értem, hogy a tényeket vagy helyzeteket olyanként fejezem ki vagy kezelem, ahogyan észlelem őket, a személyes érzések, előitéletek vagy értelmezések torzitása nélkül - (Merriam - Webster szótár szerint). Vágyom arra, hogy igazam legyen, bár sokszor úgy tűnik, hogy az ego hajt erre. Azt szeretném, hogy a hiedelmek a külső világhoz tartozzanak, ne pedig az elmémhez. Ezért próbálom az érzéseket és előitéleteket félretenni. De a tévedhetőség lehetőségének elismerése összezavar és tanácstalanná tesz. Igazából, az érzelmeket nem tehetem félre, ezért megpróbálok pozitiv attitűddel viszonyulni ehhez a paradoxonhoz és arra gondolok, hogy az elme sokkal értékesebb és sokoldalúbb, mint akkor lenne, ha csak passzivan tükrőzné vissza a valóság pontos körvonalait. Ezek szerint a hiedelmek hozzánk tartoznak, adottság és ajándék - amelynek előnyei (humor, képzelet, intelligencia, egyéniség) annyira nyilvánvalók, hogy hajlandók vagyunk a tévedésekkel fizetni.

Végül is csak az ember tarthat igényt a tévedésre. Állitólag Isten mindentudó és tévedhetetlen, ráadásul mindenható is - persze számomra ez nem logikus és értelmezhetetlen. Minden élőlénynél és gépnél szerencsésebbek vagyunk, mert tévedhetünk. A tévedés kizárólag a mienk! A világon csupán mi vagyunk képesek őrült ötleteket kiagyalni, vágyálmakat kergetni, vadul spekulálni, és kitartani még a legelrugaszkodottabb fantáziák mellett is.

Benjamin Franklin szerint a tévedés az őt létrehozó elme tiszta és egyszerű alkotása. A tévedések egyéni identitásunk bizonyitékai és kifejeződései. Ez a gondolat mélyen gyökerezik intellektuális fejlődésünk történetében. Lényegében nem más, mint az evolúciós elmélet döntően fontos meglátása. A genetikai szekvenciák replikációjába becsúsznak hibák, ebből ered egy faj tagjainak változatossága - és ennek köszönhető, hogy a faj egésze képes alkalmazkodni és túlélni. Ezek a hibák szó szerint életben tartják hordozóikat. Az olyan populáció, amely túl kicsi, vagy túlságosan homogén a jelentősebb genetikai változatosság létrehozásához, halálra van itélve. Tehát a tévedés minden faj sámára a túlélés és a változás mechanizmusa. Az emberi szervezet számára, mivel a tévedéshez fűződő viszonyunk gazdagabb, a hibák nem csupán biológiai evolúciót tesznek lehetővé, hanem egyszersmind a társas, érzelmi és intellektuális evolúciót is.

Csak mosolyt fakasz bennem az a gondolat, hogy Isten tökéletesre teremtette a világot, annyira tökéletesre, hogy csodaszámba megy, ha az ember felismeri tévedését. Önmagában az a tény, hogy ritkán ismerjük fel tévedéseinket, igazolja az evolúciós fejlődés működését és annak igazságtartalmát, hogy az ember megalkotta Istenét.

Aggályaink tudatositása, az ellentmondások észrevétele, a tévedés lehetőségének elfogadása - a kifinomult gondolkodás jelei. Ezek abban is segitenek, hogy méltányosabban bánjunk az összetett problémákkal, és legyen lehetőségünk a kockázatosabb gondolatok megfogalmazására.

A tévedésnek még más pozitiv vonatkozásai is vannak. Az önmagunkkal ápolt pozitiv képzeletbeli kapcsolat könnyebbé teszi az életet. A legtöbbünk egy kicsit fiatalabbnak, jobb külsejűnek és fontosabbnak gondolja magát, mint azt a szigorú realizmus indokolná. A legtöbbünk valamivel több szeretnivalót lát szeretteiben, valamivel több hősiességet törekvéseiben. Lehet, hogy ezek a hiedelmek elferditik az igazságot, de távol tartják a depressziót, értelmet kölcsönöznek az életnek, valamint boldoggá tesznek. Ha nincs az önmagunk túlbecslésére irányuló hajlam, fela annyira sem mernénk belevágni, mint amennyit igy elvégzünk.

Ezért van az, hogy a tévedés, noha olykor elkeseredést érzünk miatta, lelkünkben valójában sokkal közelebb áll a reményhez. Azért tévedünk, mert állhatatosan bizunk saját elménkben - és azzal a hittel nézünk szembe saját tévedéseinkkel, hogy legközelebb nem fogunk mellé, mivel tanultunk az esetből.

Értem, hogy a tévedésnek sok pozitiv hatása van, e miatt alkottuk meg az Istent és a vallásos rendszereket. Azt is értem, hogy a kereszténység sokaknak könyebbé és reménykeltöbbé teszi az életet. De vajon ezek az előnyök elegendő indokot szolgálnak a keresztény vagy más vallásos ámitások létezéséhez ma, amikor a felismerés csodáját átélhetjük?

Az optimizmus szellemében elfogadni saját tévedhetőségünket egyszerűen tisztelgés az állandó lehetőség előtt, hogy valaki más gondolata jobb a miénknél - mondta Richard Rorty.

Felhasznált forrás: Kathryn Schulz, Tévedhetsz - Kalandozások a hiba határán - HVG kiadó 2013.