Régóta dicsérem Robert Wright Isten evolúciója cimű könyvét. Forrón ajánlom minden olyan kereszténynek, aki szeretné egy szélesebb látószögből megérteni, honnan is ered az az istenkép, amit örökölt. Néhány fontos tanulságot vázolok fel belőle:

Az iró történelmi adatokkal igazolja véleményét, mely szerint az istenek illúzióként születtek meg, és hogy az istenfogalom történelmi alakulása bizonyos értelemben ennek az illúziónak a fejlődése.

A zsidók, a keresztények és a muzulmánok között legalább egy közös vonás felfedezhető: ezek az emberek szeretik eltúlozni történelmi egyediségüket. Mindhárom ábrahámi vallás egyfajta kultúrális szintézis eredményeként jött létre a korábban már létezett elemek ötvözéséből.

A héber szentirás úgy ábrázolja az izraelitákat, mint a vallás megújitásának forradalmárait: az egy igaz Isten támogatását maguk mögött tudva bemasiroztak Kánaánba és elpusztitották a tudatlan politeistákat. Valójában, az izraelita vallás a kánaáni környezetben alakult ki, és maga is politeista volt, a monoteizmus csupán a babiloni fogság után vert gyökeret az izraeliták körében.

A keresztények Jézusban azt a férfit látják, aki a személyes megváltás radikálisan új üzenetét hozta el a zsidóknak, és azon volt, hogy ezt az üzenetet az egész világ megismerje. De Jézus maga is zsidó volt, aki a többi zsidónak prédikált, és üzenetének lényege feltehetően nem is számitott akkor újdonságnak - a nemzet megváltását hirdette. Nem találunk olyan utalást, hogy más etnikumok részére is baráti kezet szeretett volna nyújtani. Ez a tan csak évtizedekkel halála után került be a keresztény tanitásba és a Római Birodalom kozmopolita miliőjét tükrözte. Tanitásait akkor igazitották ehhez az üzenethez, és az igy létrejött torzitásokból alakult ki az evangélium.

A muzulmánok azt tartják Mohamedről, hogy két forradalmi üzenetet is hozott a világnak: egyfelől közölte az arab politeistákkal, hogy csak egy igaz Isten létezik, majd elmagyarázta a zsidóknak és keresztényeknek, hogy az ő Istenük és az Allah ugyanaz az Isten. A valóság egészen más képet fest, jó eséllyel kijelenthetjük, hogy Allahot a keresztények és zsidók isteneként már korábban is ismerték. Az egy igaz Isten kérdésében is, Mohamed eleinte az arab politeisták politikai hatalma előtt meghajolt és más istenek létezését is elfogadta. Az iszlám nem valami új eszmrerendszerként született, hanem olyan képlékeny kompromisszumként, ami a judaizmus, a kereszténység és a pogány arab vallás között jött létre.

A történelem tele van civilizációs harcokkal, és olyan civilizációkkal is, amelyek képesek egymás mellett élni. Tanulságos, milyen szerepet játszottak a különféle vallásos nézetek, amelyek hol szitották, hol viszont csillapitották a lángokat, gyakran menet közben is irányt váltva.

A világban jelenleg kialakult helyzet egy másik vonatkozásával is foglalkozik Wright, egy másfajta szembenállással: a tudomány és a vallás sokat vitatott harcával. Ennek a története az ősi Babilonig vezethető vissza, ahol a nap- és holdfogyatkozást hosszú ideig nyughatatlan és rosszindulatú szellemeknek tudták be, mig egyszer csak fel nem ismerték, hogy előre megjósolható időközönként következnek be. Azóta számos megrenditő felfedezés született, de valamilyenfajta vallásos nézet mindig túlélte a tudománnyal való összecsapást. A konkrét hittételnek meg kellett változnia, de megát a vallást ez nem kérdőjelezte meg. Végül is, a tudomány is állandóan változott, - felülvizsgált, sőt elvetett régi elméleteket, - de ettől még senki sem gondolja azt, hogy maga a tudomány megkérdőjeleződött volna. Éppen ellenkezőleg, úgy véljük, ez a folyamatos kiigazitás közelebb viszi a tudományt az igazsághoz. Vajon a vallással is ez a helyzet? Vagy egyáltalán kibékithető a tudomány a vallással? Hogy fog kinézni az a vallás, amely jól alkalmazkodik a fejlett tudomány és a gyors globalizálódás korához?

A különböző vallások szentirásai egyfajta térképet mutatnak a felszin alatt a tolerancia és intoleranzia tekintetében. Amikor az emberek úgy gondolják, hogy nullaösszegű viszonyban állnak más emberekkel - amikor azt látják, hogy szerencséjük jobbra fordulása forditott arányban áll más emberek szerencséjének változásával, amikor a kapcsolat dinamikáját a ha az egyik nyer, a másik veszit logikája diktálja, - akkor hajlamosak arra, hogy rábukkanjanak azokra a szentirási szakaszokra, amelyek az intolleranciát vagy a harciasságot indokolják. Ugyanakkor, ha a kapcsolatuk nem nullaösszegű visonynak látják - ha úgy vélik, hogy helyzetük egyenes arányban javul mások helyzetével, ha lehetőséget látnak arra, hogy mindkét fél számára előnyös kapcsolatot alakitsanak ki másokkal, - akkor nagyobb eséllyel bukkannak rá azokra a szentirási szakaszokra, amelyek a toleranciát és a megértést hirdetik.

Az erkölcsi evolúció is igy zajlik, legyen szó az ókori Izraelről, a Római Birodalomról a korai kereszténység időszakában, Mohamed Arábiájáról vagy éppen a modern világról: a játékelméleti dinamika szembetűnő változásainak hatására egy nép kultúrája olyan módon alkalmazkodik ezekhez a változásokhoz, hogy új alapokra helyezve itéli meg annak a népnek az erkölcsi státuszát, amelyikkel a játékot folytatja. Ha egy vallásos kultúráról beszélünk, akkor ezt az alkalmazkodást az adott szentirás értelmezésének a változása is kiséri, illetve megváltozik az, hogy melyik szentirás kerül előtérbe. Ezt történt az ókorban és ez történik ma is.

A világ háboruskodására és káoszára a könyv javasol egy gyógymódot, amit „az erkölcsi képzelőerő kiterjesztésének” nevez - ami nem jelent mást, mint belehelyezni magunkat a másik ember világába és felismerni a nem nullaösszegű viszonyt, vagyis a győztes-győztes helyzeteket. Az erkölcs evolúciója a természetes kiválasztás folytán ennek az erkölcsösségnek a fejlődését vetiti elénk. Nem eget rengető felismerés, hogy a másik ember is ember. Mégis ezt az igazságot gyakran figyelmen kivül hagyjuk. Ez az igazság bizonyos értelemben valóban természetellenes. Végtére is a természetes kiválasztás által létrehozott bármelyik organizmus abban az illúzióban él, hogy ő egyedi. Mindennapi életünket erre az előfeltevésre épitjük - arra a feltevésre, hogy a saját jólétünk fontosabb, mint bárki másé, és ez alól talán csak a közeli rokonok jelentenek kivételt. Ennek tudatositása elvezethet az erkölcsi igazsághoz.

A történelem egyre közelebb visz az erkölcsi igazsághoz. Az erkölcsi képzelőerő növelése nem az egyén megváltásáról szól, hanem a társadalmi rendszer megváltásáról. A gyakorlat azt mutatja, hogy azok a vallások, amelyek elmulasztották az egyéni megváltást összekapcsolni a társadalmi megváltással, mindent összevetve, nem jutottak sokra - mára már eljárt felettük az idő. Ide értendő a zsidó, keresztény és muzulmán vallások rendszerei. Azonban az ábrahámi irányzat igazsága megmarad, vagyis van remény a megváltásra, ha megtesszük azt, amit kell és elkezdünk törődni a másik emberrel.