Istennel randiztam

Mennyire lehet szabad akaratod?

2015. július 25. - Ősz Csaba

image_21.jpg
A vallásos gondolkodás történetében tiszteletreméltó múltra tekintenek vissza azok a teodiceák (Isten védelmezések), amelyek a rosszat az akarat szabadságával magyarázzák, amelyek szerint Isten azért nem szünteti meg a rosszat, mert tiszteletben kivánja tartani szabadságunkat arra, hogy akár rosszat is tegyünk.

A szabad akarati védelem a világban található egyik fajta rosszat, az erkölcsi rosszat akarja megmagyarzni egy másodlagos jó, a szabadság segitségével, amelynek logikailag szükségszerű feltétele a rossznak legalábbis a lehetősége. Lényegében a következőket állitja:
Logikailag lehetetlen, hogy egy olyan világban, amelyben vannak szabad akarattal rendelkező teremtmények, ezek ne használhassák szabadságukat arra, hogy rosszat is tegyenek.
Egy olyan világ, amelyben vannak szabad akarattal rendelkező teremtmények, jobb - értékesebb, mint egy olyan, amelyben nincsenek.
Istennek tehát meg kellett engednie azt, hogy a világunkban legyen rossz, amely a szabad akarat nem megfelelő használata révén áll elő, és ezért a rossz létezése nem szól Isten létezése ellen.

Mielőtt megvizsgálnánk, hogy ezeknek az érveknek van-e valamilyen számottevő védelme a teizmusnak a rosszból vett ateista érvek cáfoló erejével szemben, először azt kell tisztáznunk, hogy milyen akaratszabadságról van szó. Többféle felfogása van az akarat szabadságának és ezek közül nem mindegyik alkalmas arra, hogy a szabad akarati védelmet megalapozza.

A szabad akaraton sokszor pusztán annyit értünk, hogy valaki képes több különböző, egymással össze nem egyeztethető cselekvéseket illetve döntéseket sugalló belső motiváció között a tények mérlegelésével dönteni. Ilyenkor lehet, hogy csak azért tekintjük a döntést szabadnak, mert az illető akarata nem áll külső kényszer alatt, amely megakadályozná a mérlegelés lehetőségét. Az akarat szabadságába bele szoktuk érteni azt is, hogy valaki nem áll ellenálhatatlan belső kényszer (pl. hipnózis) alatt, amely a tárgyilagos mérlegelést kizárná. Vagy vélhetjük úgy is, hogy akarat szabadságunk csorbul akkor is, ha olyan ráhatásoknak vagyunk kitéve, amelyek nem zárják ki döntéseink mérlegelését, de pszichológiailag kizárják, hogy a
racionálitás standardjainak megfelelően mérlegeljünk.

Ezekkel a megszoritásokkal nevezhetjük akaratszabadságnak pusztán azt, hogy valaki képes döntései meghozatalánál valamilyen racionális standardok szerint felmérni saját motivumait és a tényállásokat, amelyek alapján dönteni akar.

Ilyen tipusú akaratszabadság kétségtelenül létezik, de ennek a fajta akaratszabadságnak a létezése nem nyújt védelmet a teizmusnak a rosszból vett érvvel szemben. Ez a fajta akaratszabadság ugyanis csak tudatos, és önállóan mérlegelt, azonban nem kauzálisan indeterminált döntéseket feltételez az emberek részéről. Ha pedig a döntések lehetnek szabadok, és mégis kauzálisan determináltak, akkor Isten determinálhatna minden emberi döntést úgy, hogy az emberek döntései mindig erkölcsileg jók legyenek, anélkül, hogy ezzel megszüntetné az emberek szabad akaratát. Isten megtehetné ezt úgy, hogy az embereknek olyan természetet ad, amelyből hiányoznak a rosszra irányuló hajlamok, de úgy is, hogy elég erőssé teszi őket arra, hogy bár vannak bizonyos rossz irányú hajlamaik, ki vannak téve kisértéseknek, azonban mindig fel tudják ismerni, hogy mi a helyes, és mindig elég erős akaratuk ahhoz, hogy meg is tegyék azt, amit helyesnek gondolnak.

Természetesen definiálhatjuk a szabadságot úgy, hogy a szabadság magába kell, hogy foglalja az esetenkénti rossz választásokat, és akkor ez nyilvánvalóan kizárja, hogy Isten olyan embereket teremtsen, akik szabadon mindig a jót választják, de ez esetben felmerül bennünk a kérdés: pontosan miben is áll ennek a szabadságnak az értéke? Miért olyan fontos nekünk, Istennek vagy bármilyen szempontból, hogy időnként a rosszat válasszuk?

A kérdés különös élességgel merül fel már csak azért is, mert számos keresztény hisz egy olyan állapotban, amelyben az emberek már sohasem választhatják, vagy legalábbis nem választják a rosszat (Krisztus eljövetele előtti időszak vagy a mennyországban), és sokszor feltételezik, hogy ez az állapot nem szünteti meg a szabadságot. Ha pedig ez lehetséges, akkor teljes joggal vetődik fel a kérdés: miért nem létezik az emberek ilyen tipusú szabadsága ezen a világon és már most is?

A szabad akarati védelem céljaira tehát egyedül a szabadságnak egy olyan felfogása alkalmas, amely ragaszkodik ahhoz, hogy csakis azok a döntéseink szabadok, amelyek kauzálisan nem teljesen meghatározottak - nem csak az általunk ismert oksági faktoroktól, de még Istentől sem. Ez a fajta ún. „libertárius” (libertarian) szabad akarat csakugyan összeegyeztethetetlen azzal, hogy Isten előre meghatározta, hogyan fognak dönteni az emberek.

Ezzel kapcsolatban felmerül a következő négy kérdés:
Csakugyan rendelkezünk-e ilyen szabad akarattal?
Értékes-e ez a szabadság, és megéri-e mindazt a rosszat, amellyel a rossz választások járnak?
Összeegyeztethető-e Isten mindenhatóságával és mindentudásával az, hogy ilyen szabad akaratunk van?
Alkalmas-e a szabad akarat a világunkban előforduló minden rossz magyarázatára?

Van-e szabad akaratunk?
Ahhoz, hogy a szabad akarati védelmet, mint a teizmusnak a rossz problémájával szembeni védelmezését szolgáló megfontolást megcáfoljuk, nem kell kimutatnunk azt, hogy egyáltalán nem létezik libertárius szabad akarat, hanem csak azt, hogy feltételezése mindenesetre egy erősen kétséges hipotézis, és ha létezik is, nem megfelelő magyarázata a legfontosabb és leggyakoribb emberi választásoknak. A rossz ugyanis egy olyan jelensége az emberi életnek, amely sűrűn előforduló és nagy súlyú emberi döntések következménye, tehát ha a libertárius szabad akarat az emberi döntéseknek csak egy kisebb részét magyarázza, akkor nem alkalmas arra, hogy Istent felmentse a rosszért való felelősség alól.

Kezdjük a determináltság fogalmával. A szabad akarati döntések, mint a rossz magyarázatának a hipotézisa első látásra is valószinűtlen. Az emberek döntéseinek jelentős része előre jelezhetőek annak alapján, amit a hajtóerőinkről a biológiából, a pszichológiából és a szociológiából tudunk. Fontos döntéseinket pszichikumunk és társadalmi környezetünk nagymértékben meghatározza. Az a feltevés, hogy egy vallásos vagy tradicionális társadalomban, ahol az adott közösség erkölcsét, szokásrendszerét egy, az emberek által megkérdőjelezhetetlen evidenciaként kezelt és az élet minden területét átjáró világkép legitimálja, az emberek szabadon dönthetik el, hogyan viszonyuljanak ehhez a világképhez, nagymértékben értelmetlen. Mi értelme van azt állitani, hogy a régmúlt mexikói indián társadalom tagjai „szabadon döntöttek” úgy, hogy részt fognak-e venni az ott mindennaposnak számitó emberáldozati szertartáson vagy sem?

Azonban nem lehet ilyen könnyen a szabad akarat kérdését megdönteni, hiszen mindennapi életünkban újra és újra megtapasztaljuk szabad döntéseinket - amelyek első látásra - nem következnek automatikusan sem korábbi lelkiállapotainkból, élettörténetünkből, se pedig az egyes választási lehetőségek mellett szóló érvekből. Az angolszász filozófiában a legprecizebben R. Swinburne fejtette ki a szabad akarat mellett szóló érveket.

Swinburne érvelése három részből áll. Először is birálja az egyetemes fizikai determinizmust a kvantumelméletre hivatkozva, és kétségbe vonja, hogy az az agyra kiterjeszthető volna; másodszor feltételezi, hogy az evolúció során olyan szelekciós mechanizmusok érvényesültek, amelyek az indeterminisztikus rendszerek kialakulásának kedveznek; harmadszor pedig rámutat egy olyan jelenségre, amelyet az emberi ellen-szuggeraálhatóságnak nevez, amely szerinte döntően a pszichofizikai determinizmus ellen szól. (Richard Swinburne: The Evolution of the Soul, 1997)

Swinburne is elismeri, hogy normális esetben a nagyméretű fizikai testeknél a kvantumelmélet alapján megjósolható indetermináltság minimális. Ezért a nagyméretű fizikai testek (köztük az emberek) viselkedése a modern fizika szerint nagyjából determinisztikus. Azonban bizonyos kisszámú esetben valamilyen mikro-szintű fizikai változás miatt a kvantumelméletből mikroszinten következő indetermináltság megnyilvánulhat makro-szinten is. Vajon az agy ilyen rendszer-e? Swinburne szerint ezt nem tudjuk biztosan, de igen jó esélye van annak, hogy igen.

Függeltenül attól, hogy az egész természetben esetleg a determinizmus érvényesül, ezt elfogadva sem szabad Swinburne szerint magától értetődően feltételeznünk, hogy ez kiterjeszthető volna az agyra is - lévén az agy valami „egészen más” mint a többi dolgok, amelyeket a tudomány általánosságban tanulmányoz. Swinburne szerint még azért sem terjeszthető ki az egyetemes determinizmus az agyra, mert van némi valószinűsége annak, hogy a biológiai evolúció során indeterminált rendszerek jöjjenek létre. A természetes kiválasztódás során az organizmusoknak bizonyos meghatározott célokat kell követniük, mint az önfenntartás, fajfenntartás, stb., egy igen változatos környezetben, amelynek változásai pontosan kiszámithatatlanok. Vannak bizonyos előnyei annak, hogy a célok nem mereven determináltak - bizonyos környezetekben fontosabb lehet a szaporodás a táplálék megszerzésénél. Ezek a megfontolások azonban Swinburne szerint sem billentenék a mérleget egyértelműen az indeterminizmus javára.

Swinburne gondolatmenete hibás. Szerinte a természettudomány eddigi sikerei a jelenségek előrejelzésében, a jelenségek fizikai determináltságának széleskörű feltárása csak azért terjeszthető ki az eddig nem ismert, vagy nem kellően ismert fizikai jelenségek körére, mert a modern mikrofizika szerint minden fizikai tárgy ugyanabból a részecskéből áll, és ugyanazok a mikrofizika törvények határozzák meg működését. Azonban ezt még nem bizonyitotta be a tudomány, hogy minden fizikai tárgy ugyanazokból a mikrofizikai részecskékből épül fel, és azok működését mindenütt ugyanazok az atomfizikai törvények szabályozzák. Vajon ebben az esetben azt kellene gondolnunk, hogy a természet eddig meg nem ismert, vagy nem kellően ismert területein nem érvényesül az a determinizmus, amelyet a tudománynak számos területén sikerült igazolnia? Aligha. Sohasem találkoztunk még - sem a tudományban, sem a mindennapi életben - olyasmivel, hogy valamely fizikai jelenségnek bizonyithatóan ne lett volna semmiféle oka, vagy valamilyen nem-fizikai oka lett volna. Ebből indokoltan vonjuk le a következtetést, hogy a természet a maga egészében determinisztikus.

Jó indokaink vannak arra is, hogy feltételezzük: az emberre, és az ember mentális életére kiterjeszthető ez az egyetemes fizikai determinizmus. E jó indokaink mindenekelőtt abban rejlenek, hogy mindannak az alapján, amit az emberekről tudunk, az ember a Kozmosz egy parányi része, amely egész életét, fennmaradását és tevékenységeit illetően teljes mértékben ettől a nála végtelenül nagyobb világegyetemtől, és az ebben működő fizikai törvényektől függ. Tehát az emberek fizikailag determinált lények. Igy van ez még akkor is, ha valamilyen okból feltételezzük, hogy az emberi agy és a tudat valami „nagyon más” mint a fizikai valóság.

Az agy materialista felfogásának cáfolatára Swinburne igen komplex érvelést dolgozott ki, amely ezt a témát nem érinti. Az érvelés lényege az, hogy még ha sikerülne is egy-egy tipusú korrelácót megállapitani agyunk neuronális állapotai és a mentális események (érzetek, emlékek, gondolatok) között, ezek a korrelációk akkor sem magyaráznák a mentális történéseket. Swinburne számára ez valamiképpen nem csak az agy-tudat, illetve test-lélek dualizmusnak, hanem annak is a bizonyitéka, hogy az emberi tudat létezését valamilyen a természeti, fizikai világon kivüli tényező - Isten - magyarázza. Az érvelés kritikusai rámutattak arra, hogy ez talán emberi elménk megismerő képességének valamilyen szükségszerű korlátját jelzi - de nem azt jelenti, hogy volna az agyban valami, ami a fizikai világra elvileg visszavezethetetlen.

Ugyanakkor azt is meg kell emlitenünk, hogy az emberi mentális élet a Kozmoszban, egy térben-időben rendkivül kicsiny helyet foglal el. Ha volna valami a fizikai világtól radikálisan különböző erő, vagy dolog, amely az agyban működik, akkor sem világos, hogy miért kellene ennek a valaminek a működését kizárólag az agyra koncentrálnia, hogy miért éppen csak a Kozmosznak ebben a parányi szögletében működik. Úgyszintén ilyen az, hogy az ember mentális élete szemmel láthatóan az agyműködés fizikai feltételeitől függ. A táplálkozás, a gyógyszerek, a kábitószerek és számos más fizikailag megragadható tényező intenzivebbé teheti, redukálhatja, vagy éppen visszavonhatatlanul meg is szüntetheti a mentális életet. Ha az emberi mentális élet valami radikálisan nem - fizikai erő, vagy dolog lenne, funkcionálása miért függene ilyen drasztikusan fizikai tényezőktől? Úgyszintén nem világos, hogy ha az ember mentális élete valami nem-fizikai volna, akkor hogyan gyakorolhatná azt a hatást a fizikai világra, amelyet ténylegesen az emberi vágyak, elhatározások, érzések, gondolatok gyakorolnak.

Bizonyosan senki sem kételkedne már a pszichofizikai dualizmusban, da a tudat olyan dolgokat tudna előidézni a világban, amelyek a tudatra ható anyagi tényezőktől és a tudat környezetének anyagi vonatkozásaitól teljesen függetlenek, tehát ha volnának fizikailag megmagyarázhatatlan, de mentálisan megmagyarázható fizikai jelenségek - mint a telekinézis. Azonban az összes ilyen jelenség ellenáll a tudományos bizonyithatóság követelményeinek, ezért joggal kételkedhetünk létezésükben.

Ami az evolúció mechanizmusokat illeti, erősen kérdésesnek tűnik, hogy vajon a céloknak az az átszervezése, váltogatni tudása, amely csakugyan előnyt biztosit bizonyos fajoknak, nem volna-e lehetséges úgy is, hogy indeterminált rendszerek helyett olyan determinált rendszerek jöjjenek létre az evolúció során, amelyek kellően flexibilisek. Egy determinált rendszer lehet rugalmas, és váltogathatja céljait annak ellenére is, hogy determinált.

Ami végül a Swinburne-féla gondolatkisérletet illeti az ellenszuggerálhatósággal kapcsolatban, az érv nyilvánvalóan nem a tényleges indetermináltságot támasztja alá, hanem csak azt, hogy a szóban forgó emberi döntések előrejelezhetetlenek. Ez azonban nem jelenti azt, hogy nem determináltak, hanem csak azt, hogy ez a determináltság a mi számunkra nem megismerhető, nem igazolható.

Szigorúan véve Swinburne érvei önmagában hiteink determináltságát érinti. Az akaratszabadság védelmezőjének azonban nem a hitek, hanem a célok, vagy a választások indetermináltsága a fontos, hiszen az akaratszabadság védelmezői számára a legfontosabb a komoly erkölcsi döntések indetermináltsága. Azonban ezeknél az eseteknél az értékek választásáról van szó.

Az ember alapvetően a többé-kevésbé determinisztikus - fizikai valóság függvénye és terméke, az emberi viselkedés pedig - a szociológiai és a pszichológiai tudományainak széles körben bebizonyosodott alkalmazhatósága, és az általuk gyűjtött sokféla tapasztalat fényében - igenis előre jelezhető. Ez pedig determinizmust támasztja alá. Úgy tűnik tehát, ha van is libertárius értelemben vett szabad akaratunk, akkor az egy csekély jelentőségű összetevője az emberi viselkedés magyarázatának - és semmi esetre sem alkalmas a rossz magyarázatára.

Értékes-e ez a szabad akarat?
Számos filozófus véli, hogy a libertárius szabad akarat - mégha létezik is - nem értékes, és ezért semmi értelme sem lenne annak, ha Isten a szabad akarat megóvása kedvéért megengedné a rosszat. Általában nem tartjuk értékesnek azokat az erkölcsileg vagy más szempontból értékes eredményt hozó döntéseket, amelyek mintegy véletlenszerűen, a természetünktől függetlenül mennek végbe. Kevésbé értékeljük azokat a jó tetteket, amelyeket néha teszünk, azoknál a rendszeres - természetünkké vált cselekedeteknél, amelyeket rendszeresen megteszünk. Azokat a döntéseket tartjuk értékeseknek, amelyek összefüggnek az egyén létezésének, életének egészével.

A szabad akarat védelmezői azt mondják, hogy a szabad döntések nem egyszerűen indetermináltak, hanem másképpen indetermináltak, mint a pusztán véletlenszerű döntések. Rendszerint azt feltételezik, hogy azok isteni sugallatoknak az eredményei. Függetlenül attól, hogy ez igy van-e vagy sem, lenne-e ennek valamilyen értéke? Úgy tűnik, hogy igen. Legtöbbünk valószinűleg ösztönösen egyetért Swinburne-vel. Egy olyan világ, amelyben lehetőség van arra, hogy az emberek önálló, szabad választásra képes szubjektmokként éljék életüket, erköcsileg és esztétikailag jobb egy olyan világnál, amelyben az emberek beprogramozott robotok.

A probléma azonban nem annyira az, hogy vajon jó-e a szabad akarat, hanem az, hogy elég értékes-e ahhoz, hogy tiszteletben tartása megfelelő indoka legyen Istennek arra, hogy megengedje mindazt a tömérdek rosszat, amellyel együtt jár világunkban. Gondolj csak a rabszolgaságra, a keresztes háborúkra, az inkvizicióra, a világháborúkra, a Holocaustra, a terrorizmusra, stb. Vajon a szabad akarat értéke eleget nyom-e a latban ahhoz, hogy szenvedéseinket ellensúlyozza Isten szemében?

Feltételezve, hogy Isten valamilyen a mi erkölcsi intuiciónkkal megegyező módon „jó”, ez a feltevés kétségesnek tűnik. Még ha el is fogadjuk, hogy Isten szemében a szónak a nemesebb emberi értelmében magasabb rendű emberi tulajdonságok fontosabbak, mint az emberi boldogság, akkor is kétséges, hogy Isten részéről indokolt-e annyi szenvedést mérni az emberekre, mint amennyivel a szabad akarat létezése jár. Különös tekintettel arra, hogy nagyon sok esetben nem általában a szabadságot, hanem csak néhány ember szabadságát kellene megszüntetni vagy korlátozni azért, hogy nagyon sok ember életét, boldogságát, vagy bármilyen értelemben vett emberi kiteljesedését megóvjuk.

Ironikus módon a szabad akarati védelem ezen a ponton ellentmond önmagának. Ugyanis tegyük fel, hogy Isten szemében rendkivül nagy értéke van a szabad akaratnak - még azon az áron is megakarja óvni teremtményei akaratszabadságát, hogy szörnyűséges szenvedésnek teszi ki őket. Ha ez igy van, akkor felmerül a kérdés: hogyan engedheti meg Isten nem csak azt, hogy egyes emberek szabad akaratukkal rettenetes szenvedéseket okozzanak más embereknek, hanem még azt is, hogy megszüntessék azok szabad akaratát? Hiszen aki például egy másik embert elpusztit, az megfosztja az illetőt attól, hogy akaratszabadságát a továbbiakban gyakorolja. Ha például egy sorozatgyilkosra gondolunk, aki egymás után megöl huszonkét embert, akkor felmerül a kérdés: vajon miért volt Isten szemében értékesebb ennek az egyetlen embernek a szabad akarata, mint a huszonkét áldozaté?

Az tehát, hogy a szabad akarat megóvása miatt Isten részéről indokolt lenne megengedni az erkölcsileg rossz döntések által okozott tömérdek szenvedést, több mint kétséges. Egy jóságos lénytől indokoltan várhatjuk, hogy elsősorban boldogokká, és csak másodsorban etikus, vagy nemes lényekké akarja tenni teremtményeit, de ha ez nem is lenne igy, akkor sem világos, hogy miért lenne egyetlen, vagy kisszámú ember szabad akarata értékesebb sokkal több más ember boldogságánál, életénél és szabad akaratánál.

Összeegyeztethető-e a szabad akarat létezése Isten mindenhatóságával és mindentudásával?

Tételezzük fel, hogy van libertárius szabad akarat, amely elég értékes ahhoz, hogy Isten megőrzése kedvéért megengedje mindazt a rosszat, amit az emberek elkövetnek, amikor szabadságukat rossz irányban használják. Ez esetben újabb problémáink lesznek ezzel kapcsolatban: hogyan egyeztethető össze a szabad akarat hipotézise a teizmus alapvető doktrináival, mindenekelőtt azzal, hogy a teizmus szerint a világ valamennyi történését - a teremtéstől a világ végéig - Isten ismeri, és akaratával meghatározza. Hogyan lehetséges az, hogy legyen egy olyan tényező - az akaratszabadság - ebben az Isten által irányitott viágban, amely Isten akaratától függetlenül működik?

Ha van is szabad akaratunk, és használhatjuk is rossz döntésekre, vajon Istennek, aki mindenható, nem állt volna módjában olyan lényeket teremteni, akiknek ugyan van szabad akaratuk, de mindig szabadon az erkölcsi jót választják? Hiszen a keresztények szerint Isten mindent tud és általában ebbe beleértik a jövő tényeit is. Amikor Isten megteremtette a világot és az embert, pontosan tudta, kik, milyen helyzetben fognak szabad és erkölcsileg kifogásolható döntéseket hozni. Miért nem teremtett kizárólag olyan lényeket, akikről előre látta, hogy szabad akaratukat csak a jóra fogják használni?

Felmerül még az a kérdés is, hogy vajon ha Isten ismeri az összes, a megteremtett személyek által hozható lehetséges szabad akarati döntések eredményét, akkor nem teremtett volna-e egy olyan világot, amelyben az illetők ugyan morálisan nem jobbak, mint amilyenek a mi világunkban, azonban helyzeteik, körülményeik olyanok, hogy sokkal kevesebb rossz döntést tudnak hozni, illetve azokat sokkal kevésbé tudják a gyakorlatba átvinni. Ha Isten tudja, hogy egy meghatározott személy egy meghatározott szituációban egy nagyon rossz szabad erkölcsi döntést fog hozni, akkor anélkül, hogy megszüntetné az illető szabadságát, elérhetné, hogy ne kerüljön ebbe a szituációba. Ebben az esetben még mindig volna világunkban morális rossz, de sokkal kevesebb, mint amennyi rossz van.

Amennyiben a szabad akarati védelmet úgy alkalmazzuk, hogy Isten nem ismeri előre az emberek szabad döntéseinek az eredményét, akkor sérül Isten mindentudásának az állitása. Bár számos előnyére válna a teizmusnak. Egyrészt Isten előretudása többé nem veszélyezteti az akaratszabadságot, másrészt Istent végleg felmenti a szóban forgó személyek gonosz cselekedeteiért való felelősség alól. Azoonban ennek a megoldásnak is megvannak a maga nehézségei. Sok teista gondolja úgy, hogy az előretudás és a változhatatlanság lényeges része az istenképnek. De ha a szabad tetteket Isten nem ismeri előre, akkor nem ismeri általánosságban a jövőt, amely nem kis részben a szabad személyek döntéseitől függ. Ráadásul, Isten, tekintve, hogy újabb és újabb információkat kap a szabad személyek tetteitől, folyamatosan változik is. Ezek szerint a világot csak úgy kormányozhatja, hogy akaratát olyan új döntésekkel érvényesiti, amelyek nincsenek benne „eredeti” elképzelésébe.

Megmagyarázza-e a szabad akarati védelem a rosszat?
Ha létezne szabad akarat, akkor sem lehetne a rossz minden esetének a magyarázata, ugyanis a világunkban a rossznak számos olyan esete fordul elő, amelyet nem szabad akarattal rendelkező emberek okoznak. Ilyenek a természeti katasztrófák, különböző betegségek, meteor hullások, stb. Ide tartoznak azok a szenvedések is, amelyeket emberek okoznak öntudatlanul a nem tudatos érző lényeknek - állatoknak.

A szabad akarati védelem nem magyarázza meg kielégitően azt az erkölcsi rosszat sem, amelyet az emberek úgy követnek el, hogy közben rendelkeznek vagy rendelkeznének a szóban forgó erkölcsi döntéseket illentően releváns fontos információkkal. Ugyanis az embereknek lehetne szabadságuk akkor is, ha emellett az őket a rosszra inditó motivációk gyengébben, vagy a jóra inditó motivációk erősebbek volnának. Feltételezhetően, igy a rossz ritkábban fordulna elő. Isten gondoskodhatna róla - akaratszabadságunk meghagyásával - hogy a rossz valamennyi formája távoli és ezért ritkán megvalósuló lehetőség legyen számunkra. Joggal felmerül a kérdés: Isten miért nem egy ilyen világot teremtett?

Összefoglalva: Sehogy sem akar összeállni a szabad akarat állitása, legalábbis abban a tekintetben nem, hogy felmentse Istent a rossz felelőssége alól. Ha pedig nem menti fel, akkor nagy valószinűséggel a kereszténység istene nem létezik.

 

Felhasznált irodalom: Szalai Miklós, Létezik-e Isten?, L'Harmattan kiadó Bp. 2005

 

 


A rossz létezésének üzenete

image_20.jpg 

Ez nem a Sinai hegy közelében történt népvándorlás képe, hanem a napokban történő menekültek története. A világban levő rossz valóságát szemlélteti. Mielőtt mélyebben szeműgyre vennénk a rossz létezésének a kérdését, gondoljunk a következő képre: 

Valahol egy távoli őserdőben kiüt egy erdőtűz. A tűzben megég egy őz, de nem pusztul el ezonnal, hanem a vackán napokig kinlódik, amig végül elpusztul. Isten nyilvánvalóan megtehette volna, hogy az őz ne égjen meg az erdőtűzben, de ha már meg kellett valamiért égnie, nyilván megtehette volna azt is, hogy ne pusztuljon el. De ha már el kellett pusztulnia, megtehette volna azt is, hogy azonnal pusztuljon el, és ne kelljen napokig szenvednie. Vagyis bizonyos, hogy Isten megakadályozhatta volna az őz szenvedését. Amennyire mi emberek látjuk, az őz szenvedése teljesen értelmetlen volt. Nincs semmi jó, amit ez a szenvedés előmozditott volna, még kevésbé olyan jó, aminek a létrejötte e nélkül logikailag lehetetlen lett volna, és nincs semmiféle olyan nagyobb rossz sem, amit ennek a rossznak a megengedése akadályozott volna.

Ezzek a példabeszéddel akarom bevezetni a rossz létezését Isten létezésével kapcsolatban. Amióta a zsidó-keresztény istenhit jelen van az emberiség gondolkodásában, az embereket folyamatosan foglalkoztatta a rossz problémájának a kérdésköre. A teizmus feltételezi, hogy a világot egy erkölcsileg tökéletes, mindenható és mindentudó lény teremtette és kormányozza, akinek akarata nélkül semmi sem történhet. Mindazonáltal a világon számos olyan dolog történik, emberek és állatok igazságtalan, erkölcsileg elfogadhatatlan szenvedése, részben egymástól, részben természeti okokból, amelyeket egy erkölcsileg tökéletes lénynek nem volna szabad megengednie.

Az ebből fakadó dilemmát már az időszámitásunk előtti 3-ik században megfogalmazta Epikurosz:

„Isten vagy megakarja szüntetni a rosszat, de nem képes rá, vagy képes rá, de nem akarja, vagy sem nem akarja, sem nem képes rá, vagy akarja is, és képes is rá. Ha akarja, de nem képes rá, akkor gyenge, ami nem egyeztethető össze Isten mivoltával, ha képes rá, de nem akarja, akkor rosszindulatú, ami szintén nem várható Istentől. Ha sem nem akarja, sem nem képes rá, akkor rosszakaratú is és gyenge is, ezért nem is igazán Isten, ha akarja is, képes is rá, ami egyedül Istenhez illő, akkor miből erednek a rossz dolgok, vagy miért nem szünteti Ő meg őket?”

A rossz kérdését a jó hiánya kapcsán vizsgálom. A rossz egyszerűen tökéletlenség, valamilyen jó hiánya. A rosszat nevezték hibának, bűnnek, céltalanságnak, hiányosságnak, rendezetlenségnek, tartalomnélküliségnek, ésszerűtlenségnek és élettelenségnek is. A rossznak, mint valamiféle „léthiánynak” a felfogása újból és újból felszinre kerül több teológusnál is. Karl Barth szerint például a rossz a „semmi”, ami elkerülhetetlenül együtt jár a teremtéssel. Egy későbbi jegyeztemben részletezem a szabad akarat védelmezésére kialakult meghatározás vonatkozásait. Alapvetően ez a két nézet uralta a történelem során kibontakozó filozófikus megközelitéseket. 

Természetesen a rossz problémája nem merül fel akkor, ha tagadjuk Isten mindenható voltát vagy a szenvedést puszta illúziónak tekintjük, vagy ha úgy véljük: Isten jósága valami teljesen mást jelent, mint amit általában „jó”-n érteni szoktunk. Ezek a megközelitések azonban túlságosan is szembekerülnek a keresztényság világképével, amely szerint Isten mindenható, a jó és a rossz mibenléte nem egyszerűen Isten önkényes rendelkezéseitől függ és az életünkban történő dolgoknak valós jelentőségük van.

J.L.Mackie filozófus szerint az ateisták nem csak azt mutathatják ki, hogy „a vallási hitek nem támaszthatóak alá racionálisan, hanem azt is, hogy pozitive irracionálisak, hogy az alapvető teológiai tanitás több része inkonzisztens egymással, tehát a teológusoknak késznek kell lennie elhinni nem csak azt, ami bizonyitható, hanem azt is, ami cáfolható olyan más meggyőződésekből kiindulva, amelyet ő szintén magáénak vall.”

Amire itt Mackie gondol, az egyértelműen a rossz problémája, amelynek révén kimutatható, hogy a teizmus nem csak nem bizonyitható, hanem ténylegesen inkonzisztens. A teizmusnak van ugyanis három alapvető állitása, amelyek ellent látszanak mondani egymásnak:
1. Isten mindenható.
2. Isten teljesen jó.
3. Létezik a rossz.

Ez a három állitás önmagában nem inkonzisztens egymással, tehát ahhoz, hogy kimutassuk az inkonzisztenciát a hivő ember meggyőződései között, szükségünk lesz valamilyen további premisszákra, vagy esetleg valamilen olyan kvázi logikai szabályokra, amelyek összekapcsolják a „jó”, a „rossz” és a „mindenható” fogalmakat. A gondolatmenet a következő: A rossz olyan módon áll szemben a jóval, hogy egy jó lény, amennyire csak képes, megszünteti a rosszat, továbbá, hogy nincsenek korlátjai annak, amit egy mindenható lény megtehet. Ezekből következik, hogy egy jó és mindenható lény megszüntetheti a rosszat teljesen, és ez esetben az a két kijelentés, hogy egy jó, mindenható és mindentudó lény létezik, valamint hogy a rossz létezik, logikailag összeférhetetlen egymással.

Ez a deduktiv ateista érv mégsem állja meg a helyét. Amikor Mackie összekapcsolta logikailag a három állitást, még hozzátett két premisszát:
4. Egy tökéletesen jó lény, mindig megsemmisiti a rosszat, amennyire csak képes,
5. Egy mindenható lény mindent megtehet.
Ha mind az öt állitást elfogadjuk, akkor valóban inkonzisztens kijelentéshalmazzal találkozunk. Csakhogy amig egy keresztény egyértelműen el van kötelezve az első három kijelentésnek, addig nincs feltétlenül elkötelezve a 4. és 5 mellett. A 4. azért problematikus, mert egy teljesen jó lény sem semmisitené meg a rosszat akkor, ha egy erkölcsileg megfelelő indoka van rá, hogy ezt ne tegye. Az 5-el a a probléma, hogy a legtöbb keresztény szerint Isten mindenhatósága nem terjed ki a logikai törvényekre, vagyis egy mindenható lény sem négyszögesitheti a kört, stb.

Lehet, hogy Istennek van valamilyen erkölcsileg megfelelő indoka arra, hogy ne szüntesse meg a rosszat. A teológusok azt szokták felhozni, hogy a világ a jó és a rossz közötti harc szintere és annak érdekében, hogy bebizonyosodjon más lények előtt Isten igazságossága, megengedi a rossz kiteljesedését. Ez jó próbálkozás, mégsem tudom elfogadni, hiszen ez a kijelentés azt feltételezi, hogy azok a más lények kevésbé intelligensek az embereknél. Létezésük bizonyitésa legalább olyan lehetetlen mint Isten bizonyitása - és itt a kör bezárul hacsak Istennek nincs egy másik számunkra ismeretlen erkölcsileg megfelelő indoka, amit nem ismerhetünk.

Az ötödik kijelentéssal az a gond, hogy feltételezhetjük, Isten nem teheti meg azt, amit a logika törvényei kizárnak, akkor ez az indok valami olyasmi, hogy a rossz megszüntetése vagy nem megengedése valami nagyobb jó létrehozását logikai szükségszerűséggel kizárná vagy valamilyen nagyobb rossz létrehozását idézné elő. Mivel az ilyen, a rosszal logikai szükségszerűséggel összefüggő jót Isten nem hozhatja létre rossz nélkül, ezért ez erkölcsileg igazolná Isten részéről, hogy miért nem szüntetheti meg a rosszat. Természetesen, olyan teológusokkal is találkozunk, akik azt állitják, hogy Isten felfüggesztheti a logikai törvényeket és csodákat is képes végrehajtani. Azonban az ő számukra kinosabb problémát jelentene a rossz problémája, mert ha nekik van igazuk, akkor Isten azokat a jó dolgokat is létrehozhatná a rossz megengedése nélkül, amelyekhez logikai szükségszerűséggel tartozik hozzá a rossz - viszont ők válaszolhatnák azt, hogy Isten képes felfüggeszteni a logikai érveket, tehát bármi lehetséges.

Mivel ezt a lehetőséget nem zárhatjuk ki, ezért a rossz létezése és Isten létezése nem logikailag összeegyeztethetetlen egymással, igy a rosszból vett ateista argumentum deduktiv érvként elesik.

Azonban, amennyiben azt akarjuk kimutatni, hogy a szóban forgó jó erkölcsileg csakugyan igazolja Isten részéről valami rossznak a megengedését, akkor a rossz és az általa lehetővé tett jó közötti kapcsolat szigorúan logikai természetű kell legyen. Erre érdemes odafigyelni, hiszen a populáris keresztény apologetikában a rossz problémájának kezelésekor egyesek gátlástalanul használják Isten igazolására a jó és rossz közötti kazuális, illetve természettörvényi jellegű kapcsolatokat is, Istent olyan lényként gondolva el, aki a rosszat folyamatosan instrumentumként használja valami jónak az elérésére. Olyan dolgokkal példáznak, hogy a „nehézségek az embert jóra nevelik” vagy „tövisek nélkül nincs rózsa”, stb. Ezek az analógiák azért nem alkalmazhatóak Istenre, mert Ő mindenható lény, aki a természet törvényeit felfüggesztheti vagyis tövisnélküli rósza is van és fájdalmas műtét nélkül is meggyógyithat Isten egy beteget.

Következésképpen, amikor a jó és a rossz közötti kapcsolat pusztán ok-okozati természetéről beszélünk, akkor az Isten számára az, hogy a szóban forgó rossz feltétele valami nagyobb jónak, egyáltalán nem jelent erkölcsi igazolást a rossz megengedésére. Csakis akkor igazolja valami rossznak a jó következménye ennek a rossznak a megengedését Isten részéről, ha ez a valami logikai szükségszerűséggel hozzátartozik a nagyobb jóhoz. Ráadásul, még nem beszéltünk arról, hogy a rossz megengedésének nemcsak jó következményei vannak, hanem rosszak is.

Vannak-e ilyen logikai szükségszerűséggel fennálló kapcsolatok a világban található jó és rossz között? Nyilvánvalóan egyes esetekben vannak. A szenvedést hősiesen viselő ember hősiességének logikailag szükségszerű feltétele a fájdalom. A nagyobb kérdés az, hogy vajon minden a világban található rossznak van-e ilyen, logikai szükségszerűséggel hozzátartozó jó következménye? A keresztényeknek azt kell állitaniuk, hogy igen. Legtöbbünk tapasztalata azonban azt mutatja, hogy ez nem igy van. Számos olyan esettel találkozunk, például súlyos betegséggel, amelyről nem látjuk, hogy bármilyen módon, főleg nem logikai szükségszerűséggel, az előfordulása előfeltétele volna valami nagyobb jónak.

Ebből egy igen erős filozófiai intuiciónk következik, amit a következőképpen fogalmazhatnánk meg: „Bár tisztán logikailag, elméletileg, lehetséges, hogy mindaz a rossz, amit az emberek és állatok a történelem során elszenvedtek és elszenvednek, valami nagyobb jó logikailag szükségszerű előfeltétele, ez valószinűtlen. Ezért valószinűtlen, hogy Isten létezik.”

Ezzel elérkeztünk az induktiv ateista érvhez. Kézenfekvőnek tűnik a fenti intuiciónk, de annál nehezebb egzakt, preciz formában védemezni. Tehát a rosszból vett érveknek csak valószinűsithető ereje van annak igazolálára, hogy Isten nem létezik. Ezért egy racionálisan gondolkodó embert csak akkor birnak rá az ateizmus elfogadására, ha nincsenek valamilyen más, a rossztól független erős alapjai arra a meggyőződésre, hogy Isten létezik. Ha léteznek, akkor az illető elismerheti, hogy a rossz ténye Isten létezése ellen szól, de a maga teista meggyőződését nem kell feladnia.

Hogyha Isten és a rossz létezése nem logikailag összeegyeztethetetlen egymással, akkor az ateisták nem fogalmazhatnak meg többé deduktiv érveket Isten létezése ellen, csakis valamilyen induktiv, illetve probabilisztikus érveket. Indikutiv érveken általában olyan érveket értünk, ahol a premisszákból a konklúzió nem logikai módon következik, hanem a premisszák a konklúziót csak bizonyos mértékben valószinűvé teszik.

Egy rosszból vett induktiv - probabilisztikus ateista érv azt állitja, hogy bár a világban található rossz általában nem logikailag összeegeztethetetlenek Isten létezésével, de mindenesetre nagymértékben valószinűvé teszik, hogy Isten nem létezik. Másképp fogalmazva: van olyan világ, amelyben a világunkban található sokféle rossz és Isten együtt léteznek, a legtöbb lehetséges világ, és minden valószinűség szerint az aktuális világ nem ilyen.

William Rowe frappánsan igy fogalmazta meg ezt az érvet:
Vannak világunkban olyan szörnyűséges esetei a rossznak, amelyet egy mindenható, mindentudó és jóságos lény meg tudna akadályozni anélkül, hogy ezzel valami nagyobb rosszat idézne elő, vagy valami nagyobb jó megvalósulását hátráltatná.
Egy mindanható, mindentudó és jóságos lény megakadályozhatná a rossz minden olyan szélsőséges esetét, hacsak ezzel nem valami nagyobb rosszat idézne elő, vagy valami nagyobb jó megvalósulását hátráltatná.
Tehát, nem létezik egy mindenható, mindentudó és jóságos lény.

Már hallom is, hogy mit mond egy keresztény teológus erre: emberek vagyunk, a jó és a rossz közötti harc ismerete megahaladja értelmi képességeinket - tehát nincsenek világunkban olyan esetei a rossznak, amelyek ne valami nagyobb jó létrejöttének a logikailag szükségszerű előfeltételei volnának. Tehát, az erdőtűzben megégett őzéhez hasonló eseteknek biztosan megvan a maguk - általunk nem ismert célja.

Az ilyen keresztény hasonló ahhoz az emberhez, aki egy repülőgép-szerencsétlenség után három nappal egy mentőmellényben hányódik az óceánon. Helyzetén elgondolkodva az illető tudomásul veheti, hogy - tekintve, hogy a mentési eljárás során a mentőhelikopterek a túlélőket keresve átfésűlték a szóba jövő területet, és mindent elkövettek, hogy megtalálják őt - a hozzátartozóinak racionális alapjai vannak arra a meggyőződésükre, hogy ő meghalt. De ez nem változtat azon, hogy neki viszont racionális alapjai vannak arra, hogy ennek az ellentkezőjét gondolja.

Szóval, már csak egy lehetséges következő önfeláldozó őz miatt is érdemes vegetáriánus maradni...

 

Felhasznált irodalom: Szalai Miklós, Létezik-e Isten?, L'Harmattan kiadó Bp. 2005

Miért nem létezik Isten

 image_19.jpg

Egy teológus barátom javasolta Antony Flew könyvét: There is a God - Mégis van Isten - Hogyan változtatta meg nézeteit a világ egyik leghiresebb ateistája. Komolynak tűnt az ajánlata: Olvassam el és majd meglátom, hogy Dawkins Isteni téveszme könyvét mennyire helyreteszi. Hát nem tette. Ellolvastam a könyvet és csapnivalónak tartottam, egy kicsit utána néztem a könyv keletkezésének hátteréről és ledöbbentem. 2007, nov. 4 számában a New York Times Magazin is ir a könyv csalásáról. Ugyanis több bizonyiték szól amelett, hogy ezt a könyvet nem Flew irta, hanem Roy Abraham Varghese társirója. Nem akarom részletezni ezt a szégyenteljes esetet, csupán egy újabb keresztény önlejárató műveletnek tartom. Akit érdekelnek a részletek, itt a cikk: http://richardcarrier.blogspot.hu/2007/11/antony-flew-bogus-book.html

Igy nem tudhatjuk meg, hogy mennyi valóságtartalma van annak, hogy egy hires ateista hogyan lett keresztény és miért, hiszen a könyv stilusa nagyon különbözik Flew korábbi munkáitól. Ráadásul az érvek nagyon gyengék. Richard Carrier rendszeresen levelezett Flew-al a könyv megjelenése előtt, amely az egészen más történetről szól...

A héten RIchard Carrier Why I am not a Christian - Miért nem vagyok keresztény - könyvét olvastam. Négy gondolatban foglalja össze érveit:


Isten hallgat. Ha egy Isten szeretne tőlem valamit, akkor egyértelműen elmondaná. Nem hagyta volna, hogy esendő emberek összezavaró és egymásnak ellentmondó dolgokat közöljenek róla az idők során, amit önkényesen bizonyos érdekektől vezérelve mások összeraktak. Isten egyenesen minden embernek kifejezte volna magát olyan világosan, hogy semmi kétség nem férne hozzá. Minden ember tudatában lenne ennek az üzenetnek még akkor is, ha tudatosan elutasitaná. Ha létezne Isten, akkor semmi kétség nem volna arról, hogy kicsoda Isten és milyen vallást kellene követni. Olyan egyértelmű volna, mint amilyen egyértelműek az orvostudomány, fizika vagy matematika alapvető elvei. Érdekes módon két doktor vagy két mérnők képes egyezségre jutni egy kérdéssel kapcsolatban, de nem igy van a teológia környékén. Az a tény, hogy emberek még abban az alapvető kérdésben sem tudnak megegyezni, hogy mi a megváltás vagy kicsoda Isten - számomra elég bizonyiték Isten nem létezésére.

Sok keresztény azzal védekezik Isten hallgatásával kapcsolatban, hogy szabad akaratot adott az embernek, ezért nem erőltet rá semmit. Vajon ez azt jelenti, hogy az ember akarata erőssebb Isten szádékánál és megakadályozhatja, hogy az isteni igazság eljusson máshoz vagy Isten jobban törődik a szabad választással mint az ember megváltásával? Ez a kifogás nem állja meg a helyét. Ha az ember képes kimenteni egy fuldokló embertársát a tengerből még akkor is, amikor az már nem akar élni, mennyivel inkább egy szerető Isten. A szabad akarat nem sérülne akkor sem, ha Isten minden emberrel világosan ismertetné igazságait.

Csak mosolyogni tudok, például olyan jelenségeken, hogy keresztény vezetők mennyire homályosan vélekednek Isten működésével kapcsolatban. Minden vallásos vezető vallja, hogy Isten vezeti őket és szól hozzájuk, mégis mennyire különböző dolgokban hisznek. Friss példa: volt felekezetem világkonferenciája szinte döntetlen arányban szavazott a nők pappá szentelésével kapcsolatban, igy nem jött össze - erre úgy vélekednek, hogy Isten leereszkedik az ember felfogóképességéhez és igy fejezi ki akaratát. Lehet, hogy Isten csak ezer háromszáz embert ihletett a szavazás pillanataában és kilencszázat félrevezetett?  Pedig mennyit imádkoztak és kérték Isten egyértelmű vezetését, mégis az arányok megosztották az egyházat. Egyesek újjongtak, mások szomorkodtak - de főleg zavarodottak maradtak, hiszen egy politikai harc szinterét élték át. Ha Isten létezne, akkor egyértelműen kifejezte volna akaratát. A valóság ennek az ellenkezőjét igazolja, ezért hangsúlyozom azt, hogy a kereszténység ideológiai megtévesztés.

Amikor a keresztények azt mondják, hogy Isten egy szerető barát vagy atya, akkor minden látható bizonyitéknak és logikának ellentmondanak. Ha valaki a barátom vagy az apám, akkor tudom, hogy miként viszonyul hozzám. Tudom, hogy kész rámutatni tévedéseimre és egyértelmű támogatást nyújtani. De Isten semmi ilyet nem tesz. Isten még távolról sem közeliti meg az apa vagy barát képét. Erre tanitani az ártatlan gyerekeket nagy felelőtlenség.

Isten tehetetlen. A kereszténység azt hirdeti, hogy Isten mindenható, aki képes bármit megteremteni és megsemmisiteni. Isten annyival nagyobb és jobb dolgokat tud tenni, mint amennyivel nagyobb és jóságosabb az embernél. A tények másról árulkodnak. Ha rendelkeznék elég forrással és képességem volna rá, akkor megakadályoznám, hogy a gonoszság, a betegség és az igazságtalanság eluralkodjon. Akkor nem engedném, hogy emberi életek a természeti törvények önkényes működésének legyekek kitéve - viharok, árvizek, földrendgések, stb. Nem engedném, hogy a rák és más betegségek elpusztitsanak milliókat. Ha emberként képes lennék, akkor nem engedném, hogy egyetlen ember is éhezzen. Ha emberként ezt megtenném, mennyivel inkább egy szerető és mindenható Isten. De semmi bizonyiték nincs erre. Hiába a sok mellébeszélés és teológiai próbálkozás annak magyarázatára, hogy Isten miért nem vet véget a gonoszságnak. Egyszerűen csupán a felelősség átháritásáról és a valóság igazolatlan kitolásáról szólnak. Ha Isten egyáltalán tenne valamit, akkor egyértelmű volna létezése.

Egy szerető személy megnyilvánulása mindenképpen észrevehető és követhető. Ha Isten szeret, akkor egyértelműen kifejezné, de semmi jele nincs ennek. Kedves keresztény, kérlek, ne gyere azzal, hogy Krisztus meghalt és feltámadt az emberért, hiszen a szakemberek még abban sem tudnak megállapodni, hogy létezett-e Jézus. Mondjuk, hogy tényleg létezett és meghalt az emberért - akkor is feltenném a kérdést, hogy ez volna a legjobb megoldás a szeretet kifejezésére? Úgy gondolom, hogy lenne értelmesebb dolog is a szeretet kifejezésére.
Isten tervei kifürkészhetetlenek és különben is a bűn miatt Isten azért nem lép közbe, hogy végül nyilvánvaló legyen más világegyetemek előtt, hogy ő szerető és igazságos Isten - ez a kifogás nagyon gyenge. Újra a felelősség eltolása és ködösités. Isten nem cselekszik, mert nem létezik.

Nincsenek bizonyitékok. Semmi igazolást nem találhatunk arra, hogy Jézus megváltotta az embert, sőt létezéséről sem tudunk. Semmi bizonyiték nincs arra, hogy valakinek örök élete lesz stb. Ha egy hipotézis vagy egy elmélet nem talál igazolást, akkor normális esetben elvetjük. Rengeteg elméletet lehet ráhúzni a világ működésének magyarázatára, de a kereszténység még ezt a próbát sem állja ki, mert a világ másképp működik. Ráadásul, attól még nem biztos, hogy egy elmélet igaz, mert van rá bizonyiték. Szerencsére, az emberiség kitalálta a tudományos bizonyitékok rendszerét, amely képes összeilleszteni az elméleteket a valósággal és képes bebizonyitani, hogy milyen elmélet áll közelebb az igazsághoz. Egy elmélet igazolásához nem elég egy két bizonyiték, hanem kumulativ bizonyitékok sorával kell találkoznunk. Ilyen igazolást nyert sok elmélet, mint pl. a gravitáció, evolúció, Big Bang, stb. Minél szokatlanabb elméletet szeretnél igazolni, mint pl. a teremtés vagy Isten létezése, annál nagyobb és egyértelműbb igazolásokra lenne szükséged, de távolról sem léteznek ilyenek.

Ez nem egy ideális univerzum. Ha létezne egy szerető Teremtő, akkor nem egy ilyen Univerzumunk volna, ahol az élet esélye csodaszámba megy. Ez a világegyetem pont úgy néz ki és úgy működik, mintha nem volna Isten. Az élet véletlenszerű keletkezése azt igazolja, hogy nincs Isten. A galaxisok létezése, a fekete lyukak valósága, a csillagok élete és mozgása semmilyen intelligens teremtőt nem feltételez. Ha Isten létezne, akkor nem létezne természetes szelekció. Ha Isten létezne, akkor a természet világa nem működne ennyire önkényes és kegyetlen törvényszerűségek szerint. Ha Isten létezne, akkor egy ideális világon élnénk.


Amig a fentiekre bizonyitékot nem találok, maradok szkeptikus. Mivel a világ nem olyan, amilyennek látni szeretném, tennem kell valamit érte. Mivel a világot semmilyen értelmes lény nem teremtette és senki nem gondoskodik rólunk és nem tudatta létezésünk értelmét - nekünk kell megtalálnunk a dolgok értelmét, nekünk kell tenni azért, hogy egy kicsit élhetőbb legyen. 

 

 

Tévedni emberi

image_18.jpg 

Himnuszt zengek az emberi tévedésről. Tudatosult bennem, hogy milyen szerencsés vagyok. A szakemberek azt mondják, hogy nagyon ritka a tévedések beismerése és pozitivan kezelése. Hálás vagyok, hogy életkörülményeim és lehetőségeim megfelelő helyzetbe hoztak a keresztény hiedelmek felismerésére. Felszabaditó érzés átélni ezt a csodát még akkor is, ha rengeteg kockázattal jár.

Persze, mindenkit csábit a bizonyosság - még engem is - és nehéz a tudásunk korlátait beismerni. Gyakran védekezük és tagadunk. Mégis emberségünk egyedisége, hogy képesek vagyunk elfogadni a bizonytalanságot és a további tévedések lehetőségét. Nyitott vagyok mások magyarázataira, megakarom érteni a megismerhetőség határait, sőt szeretném értékelni a múltbeli megtévesztéseket is. Közben a dogmák és változhatatlannak vélt kinyilatkoztatások nagyon természetellenes termékekké válnak számomra.

Vágyom az okjektiv igazságra. Objektivitás alatt azt értem, hogy a tényeket vagy helyzeteket olyanként fejezem ki vagy kezelem, ahogyan észlelem őket, a személyes érzések, előitéletek vagy értelmezések torzitása nélkül - (Merriam - Webster szótár szerint). Vágyom arra, hogy igazam legyen, bár sokszor úgy tűnik, hogy az ego hajt erre. Azt szeretném, hogy a hiedelmek a külső világhoz tartozzanak, ne pedig az elmémhez. Ezért próbálom az érzéseket és előitéleteket félretenni. De a tévedhetőség lehetőségének elismerése összezavar és tanácstalanná tesz. Igazából, az érzelmeket nem tehetem félre, ezért megpróbálok pozitiv attitűddel viszonyulni ehhez a paradoxonhoz és arra gondolok, hogy az elme sokkal értékesebb és sokoldalúbb, mint akkor lenne, ha csak passzivan tükrőzné vissza a valóság pontos körvonalait. Ezek szerint a hiedelmek hozzánk tartoznak, adottság és ajándék - amelynek előnyei (humor, képzelet, intelligencia, egyéniség) annyira nyilvánvalók, hogy hajlandók vagyunk a tévedésekkel fizetni.

Végül is csak az ember tarthat igényt a tévedésre. Állitólag Isten mindentudó és tévedhetetlen, ráadásul mindenható is - persze számomra ez nem logikus és értelmezhetetlen. Minden élőlénynél és gépnél szerencsésebbek vagyunk, mert tévedhetünk. A tévedés kizárólag a mienk! A világon csupán mi vagyunk képesek őrült ötleteket kiagyalni, vágyálmakat kergetni, vadul spekulálni, és kitartani még a legelrugaszkodottabb fantáziák mellett is.

Benjamin Franklin szerint a tévedés az őt létrehozó elme tiszta és egyszerű alkotása. A tévedések egyéni identitásunk bizonyitékai és kifejeződései. Ez a gondolat mélyen gyökerezik intellektuális fejlődésünk történetében. Lényegében nem más, mint az evolúciós elmélet döntően fontos meglátása. A genetikai szekvenciák replikációjába becsúsznak hibák, ebből ered egy faj tagjainak változatossága - és ennek köszönhető, hogy a faj egésze képes alkalmazkodni és túlélni. Ezek a hibák szó szerint életben tartják hordozóikat. Az olyan populáció, amely túl kicsi, vagy túlságosan homogén a jelentősebb genetikai változatosság létrehozásához, halálra van itélve. Tehát a tévedés minden faj sámára a túlélés és a változás mechanizmusa. Az emberi szervezet számára, mivel a tévedéshez fűződő viszonyunk gazdagabb, a hibák nem csupán biológiai evolúciót tesznek lehetővé, hanem egyszersmind a társas, érzelmi és intellektuális evolúciót is.

Csak mosolyt fakasz bennem az a gondolat, hogy Isten tökéletesre teremtette a világot, annyira tökéletesre, hogy csodaszámba megy, ha az ember felismeri tévedését. Önmagában az a tény, hogy ritkán ismerjük fel tévedéseinket, igazolja az evolúciós fejlődés működését és annak igazságtartalmát, hogy az ember megalkotta Istenét.

Aggályaink tudatositása, az ellentmondások észrevétele, a tévedés lehetőségének elfogadása - a kifinomult gondolkodás jelei. Ezek abban is segitenek, hogy méltányosabban bánjunk az összetett problémákkal, és legyen lehetőségünk a kockázatosabb gondolatok megfogalmazására.

A tévedésnek még más pozitiv vonatkozásai is vannak. Az önmagunkkal ápolt pozitiv képzeletbeli kapcsolat könnyebbé teszi az életet. A legtöbbünk egy kicsit fiatalabbnak, jobb külsejűnek és fontosabbnak gondolja magát, mint azt a szigorú realizmus indokolná. A legtöbbünk valamivel több szeretnivalót lát szeretteiben, valamivel több hősiességet törekvéseiben. Lehet, hogy ezek a hiedelmek elferditik az igazságot, de távol tartják a depressziót, értelmet kölcsönöznek az életnek, valamint boldoggá tesznek. Ha nincs az önmagunk túlbecslésére irányuló hajlam, fela annyira sem mernénk belevágni, mint amennyit igy elvégzünk.

Ezért van az, hogy a tévedés, noha olykor elkeseredést érzünk miatta, lelkünkben valójában sokkal közelebb áll a reményhez. Azért tévedünk, mert állhatatosan bizunk saját elménkben - és azzal a hittel nézünk szembe saját tévedéseinkkel, hogy legközelebb nem fogunk mellé, mivel tanultunk az esetből.

Értem, hogy a tévedésnek sok pozitiv hatása van, e miatt alkottuk meg az Istent és a vallásos rendszereket. Azt is értem, hogy a kereszténység sokaknak könyebbé és reménykeltöbbé teszi az életet. De vajon ezek az előnyök elegendő indokot szolgálnak a keresztény vagy más vallásos ámitások létezéséhez ma, amikor a felismerés csodáját átélhetjük?

Az optimizmus szellemében elfogadni saját tévedhetőségünket egyszerűen tisztelgés az állandó lehetőség előtt, hogy valaki más gondolata jobb a miénknél - mondta Richard Rorty.

 

Felhasznált forrás: Kathryn Schulz, Tévedhetsz - Kalandozások a hiba határán - HVG kiadó 2013.

 

Kezdem érteni

image_16.jpg

Kezdem érteni a múltbeli keresztény önmagam működését, és úgy látom, van remény arra is, hogy megértsem a környezetem. Amióta megváltozott a világképem, gyakran tettem fel magamnak a kérdést: hogy lehettem ilyen vak, hogy nem láttam a életfelfogásom gyenge pontjait? Keresztényként, mi volt az oka, hogy nem kérdőjeleztem meg alapvető elméleteket? Egy ideje óriási kérdés számomra az is, hogy nálam értelmesebb és tanultabb keresztények, hogy nem látják a hiedelmek hosszú sorát? Sőt, a válasz érdekében még arra is kész voltam, hogy provokáljak - azt a felhivást intéztem az egyik irásommal, hogy „mikor ismerik el a keresztény vezetők, hogy félrevezetik hiveiket?” Sejtettem, hogy mindezek mögött olyan okok vannak, amit még nem értettem. A jó hir az, hogy kezdem felfogni a miérteket.

Kathryn Schulz, Tévedhetsz cimű könyve segitségemre volt a hiedelmek és tévedések fogalmának megértésében. Néhány gondolatra szeretnék rávilágitani:

Először is a tévedés puszta élménye nem létezik. Voltaképpen a tévedés csakis azért lehetséges, mert miközben megtörténik, megfeledkezünk róla. Amikor egyszerűen csak tesszük a dolgunkat egy olyan állapotban, amelyet később tévhitnek minősitünk, fogalmunk sincs az egészről. Helyesbitve, mégis kötődik valami érzés a tévedéshez - az érzés, hogy igazunk van. Természetesen az az élmény is létezik, amikor rájövünk, hogy tévedünk.

A hibavakság azt jelenti, hogy bármilyen téves dolgokban is hiszünk, ezek szükségszerűen láthatatlanok számunkra. A hibavakság nemcsak valamilyen pszichológiai tényező - arrogancia, bizonytalanság - következménye, hanem valamilyen mélyebb struktúrálisabb oka is van. Ha legbensőbb énünkben sem találjuk a hibát, akkor levonjuk azt a következtetést, hogy igazunk van. Vakok vagyunk saját vakságunkra, amit Anton - szindrómának neveznek.

Elég furcsa, amikor egy vak ember azt hiszi, hogy lát vagy egy béna ember azt gondolja, hogy egészséges. Ha megkérjük őket, hogy keljenek fel, és sétáljanak velünk, elutasitják, de nem azért, mert nem tudnak mozogni. Azt mondják, szeretnének, de rosszul aludtak az előző éjjel vagy egy kicsit fáradtak. Ezek a válaszok nyilvánvalóan nem igazak, arról nem is beszélve, hogy bolondságnak hangzanak, a betegek mégsem őszintétlenek és nem akarnak senkit megtéveszteni, de nincsenek tudatában annak, hogy amit mondanak, hamis. Kitalálnak dolgokat, konfabulálnak - mitoszokat gyártanak öntudatlanul.

Ez alapján nem fogom többé azt gondolni, hogy a keresztény vezetők őszintétlenek vagy szándékosan megtévesztenének valakit, egyszerűen nincsenek tudatában, hogy tévednek. Megmagyaráznak dolgokat, mitoszokat és képzeletbeli képeket alkotnak.

Nem újdonság, hogy a legtöbben nem szeretik beismerni tudatlanságukat. Itt nem az a lényeg, hogy nem vagyunk jók a „nem tudom” kimondásában. A lényeg, hogy nem vagyunk jók abban, hogy tudjuk, mit nem tudunk. Tudásunk határait rendkivül nehéz felismerni. Laikusként, általában azokra az elméletekre támaszkodunk, amelyek gyakran eszünkbe jutnak. Most már azt is értem, hogy a keresztények miért hozzák fel újra és újra ugyanazokat az érveket, amelyeket már régóta alaposan megcáfoltak. Mégis, tudatlanságunk beismerése sok előnnyel szolgálhat. Érdemes megvizsgálni hiedelmeinket, hogy megtudjuk, igazolhatók-e, igazak-e...

De mit is értsünk a hiedelmek alatt?

Amikor kötetlen beszélgetésben hiedelemről beszélünk, általában a fontos dolgokkal - vallással, erkölccsel vagy tulajdonnal, politikával vagy gazdasággal, magunkkal vagy másokkal - kapcsolatos megnyilvánuló meggyőződéseinkre gondolunk. Ezeknek a hiedelmeknek tudatában vagyunk, képesek vagyunk megfogalmazni vagy megvédeni őket. Az ilyen hiedelmek birtoklásához kapcsolódik egy bizonyos élmény.

Ezzel szemben a filozófusok valami többre gondolnak, amikor hiedelmekről beszélnek. Képzeljük el, hogy egy könyvet olvasunk este az ágyban. A filozófusok azt mondanák, ebben a pillanatban a következő hiedelmekkel rendelkezünk: kint sötét van, még jó néhány órán keresztül nem kel fel a nap, alattunk a matrac szilárd tárgy, a következő percben nem robban be a hálószobaablakunkon repülő csészealj, stb.

Ezek a hozzáadott hiedelmek azért látszanak olyan furcsának - tulajdonképpen azért mutatkonak annyira nem hiedelemszerűnek -, mert nem kapcsolódik hozzájuk semmiféle élmény. Azt hinni, hogy a matracom szilárd, nem olyan érzés, mint Istenben hinni, főként mert ahhoz a hiedelemhez, hogy a matracom szilárd, semmilyen érzés nem társul. Ennek a hiedelemnek egyáltalán nem vagyok tudatában.

Lélektani szempontból tehát a hiedelem hétköznapi, illetve filozófiai fogalma az elképzelhető legszembeötlőbb módon különbözik egymástól: abban, ahogyan megtapasztaljuk őket. Azonban működésük szempontjából megkülönböztethetetlenek. Akár tudatában vagyunk akár nem hiedelmeinknek, ezek mind a világ modelljei. Szó szerinti értelemben a világ modellje egy térkép, és valójában a hiedelmek is térképek: fizikai, társadalmi, érzelmi, spirituális és politikai tájaink mentális reprezentációi.

A világ modellje létfontosságú, a hiedelem tudatossága azonban nélkülőzhető. Sőt, a tudatosság hiánya a norma. Gondoljunk arra, mi történik, ha éjszaka besétálunk egy ismeretlen hotelszobába: ahhoz, hogy eldöntsük, hová feküdjünk, szükségünk van mindazon dolgok mentális képére, amelyeken alhatunk, de nem szükséges tudnunk, hogy rendelkezünk ezekkel a képekkel.

Modelljeink túlnyomó többsége implicit: egyáltalán nem érezzük őket, mégis lényegesek önmagunk és a világ értelmezése szempontjából. Az implicit és explicit hiedelmek egyformán működnek, és csődöt mondanak. Bármennyire furcsának tűnjenek is, normális körülmények között, a tévedés pillanatában azonosak. Jobban mondva, azonossá válnak: abban a pillanatban, amint egy implicit feltételezés megbukik, explicitté válik. Képzeljünk el egy percre egy jelenetet. Éjszaka van, pizsamában fogom a könyvem, bemegyek a hálóba, végigfekkszem az ágyon - és puff, a matracon át egyenesen a földre esem. Ha ez a kivételesen valószinűtlen eset megtörténne, három dolog dölne össze. Először is a matrac. Másodszor, a matrac szilárdságába vetett hitem. Harmadszor, a hiedelem implicit volta. Ott fekszem a földön elterülve, és a matracokkal kapcsolatos minden tudattalan meggyőződésem hirtelen tudatosságba fordul. A tévedés pillanatában az implicit hiedelmeink hirtelen megsérülnek és lelepleződnek.

Ha emlékszik valaki még blogirásom elejére, akkor felismeri, pontosan ez történt velem. Sokan nem értették, hogy tettem le a „szemüveget” olyan hamar, amikor néhány héttel korábban azt fogadtam, hogy legalább egy évig nem veszem le. Egyszerűen felismertem hiedelmeimben - világképemben - a tévedéseket és tudatosult bennem. Szertefoszlott az istenkép. Nem voltam tudatában, hogy mennyire alaptalan hiedelmeim voltak.

William James, neves pszichológus szerint a hiedelmek „valójában a cselekvés szabályai”. Ennek egyik nyilvánvaló folyománya, hogy hiedelmeink következményekkel járnak. A tévedéseknek is vannak következményei.

Hiedelmeink érzelmi következményeinek egy része elég egyértelmű. Ha azt hisszük, hogy életünk szerelme azért ideges vacsora közben, mert a desszertnék meg akarja kérni a kezünket, izgatottak és boldogok leszünk; ha azt hisszük, hogy azért ideges, mert szakitani akar, szorongani és bánkódni fogunk. Ezek a példák azonban nem érintik hiedelmeink lélektani hatásainak sem a célját, sem a jelentőségét. Ahhoz, hogy ezt felfogjuk, meg kell értenünk magának a hiedelemnek a célját. A világról alkotott modelljeink túllépnek a piacon, a matracokon és az általános relativitáselméleten, és egy önmagunkról kialakitott általános elméletet alkotnak: vonzónak, intelligensnek, kompetensnek vagy tehetségtelennek tartjuk-e magunkat; mit hiszünk: másoknál jobban vagy nehezebben boldogulunk-e, azt gondoljuk-e, hogy a szüleink szeretnek; hisszük-e hogy Isten vigyáz ránk; alapvetően biztonságban érezzük-e magunkat a világban?

Hiedelmeinket nem lehet elválasztani önazonosságunktól. Függetlenül attól, hogy hiedelmeink tudatosak vagy tudattalanok, helyesek vagy helytelenek, meghatározzák, hogyan érzünk, és hogyan viselkedünk. Ezért kaptam olyan sok nemtetsző megjegyzést cikkeimre, hiszen alapvető hiedemeket vontam kérdőre, amelyek sokak önazonosságát kezdi ki. Sőt, arra is kértek, hogy változtassam meg a blog cimét, nehogy összezavarja az embereket. Megértem ezeket az önazonosságot védő megjegyzéseket, bár személy szerint, én nagyon szerettem volna, ha sokkal korábban olvasok ilyen témákról. Ha irásaimmal, egyesek számára tudatosul néhány hiedelem, úgy gondolom, hogy megérte foglalkozni ezzel.

Evolúciós fejlődésünk során elkezdtünk elméleteket, történeteket alkotni öntudatlanul. A tudatos gondolkodás szintje alatt folyamatosan gyűjtjük a környezetünkből származó információkat, és felhasználjuk őket, hogy a világról alkotott modellünkhöz hozzátegyük. A hiedelemalkotás gazdagitja mindennapi életünket és rendkivüli eredményeket tesz lehetővé. Nélküle meg lennénk fosztva minden jellegzetesen emberi törekvésünktől: a meséléstől, a kiváncsiságtól, a megismeréstől, a felfedezéstől, stb. Segitségével képesek vagyunk az ismert világon túlra is merészkedni.

Van egy gond. Noha kiválóan modellezzük a világot, láthatóan kevésbé sikerül rájönnünk, hogy a modelleket mi magunk alkottuk. Hiedelmeink sokszor nem megalkotottnak, hanem tükröződőnek látjuk, mintha csak az elménk egyszerű tükör volna, amely passzivan megjeleniti a világ igazságait. A pszichológusok ezt a meggyőződést naiv realizmusként emlegetik. Ha igazán hinnénk, hogy a világ pontosan olyan, ahogyan megéljük, akaratlagos naiv realisták lennénk, de tudomásom szerint nem sokan helyezkedtek még erre az álláspontra. Még a legveszélyesebb realisták is, akik a relativistákat veszélyes őrülteknek tartják, felismerik, hogy a világgal kapcsolatos tapasztalatunk nem azonos magával a világgal.

Ez nem jelenti azt, hogy nincsenek naiv realisták. Ellenkezőleg, rengetegen vannak - először is, a kutatások értelmében mindenki, aki nem érte el a négyéves életkort. A kisgyermekek igazán és szenvedélyesen hiszik, hogy elménk és a világ soha nem különbözik egymástól. Azt hiszik, hogy nem hihetünk olyasmiben, ami téves. Hiedelmeink pontosságába vetett hitünk azonban gyorsan elröppen ötéves korunk környékén. A gyerekek nagy általánosságban rájönnek, hogy elméjük nem a valóság fénymásolatát adja, hanem a világ valamilyen értelmezését fedik fel. Ez egészen új meglátást eredményez: hogy a világgal kapcsolatos hiedelmek eltérhetnek magától a világtól; hogy az én hiedelmeim mások lehetnek, mint a tieid; hogy mások nem feltétlenül tudnak mindent, amit én tudok, és forditva.

Ezek a meglátások a felnőttek számára annyira egyértelműek, hogy könnyen elsiklunk a fontosságuk felett. Az a képesség, hogy felfogjuk az elme működését, megértsük, hogy másoknak lehetnek téves vagy a mieinktől eltérő hiedelmeik, az érett gondolkodás hatalmas egységének a része.

Amint emlitettem, hogy az elméletalkotás, a hiedelmek formálása kulcsfontosságú érzelmi, intellektuállis és erkölcsi fejlődésünk szempontjából. Vonzódásunk a naiv ralizmushoz azonban sohasem múlik el teljesen. Elméletileg garantáltan értjük, hogy hiedelmeinket számos tényező elferditheti, azonban amikor a világgal kapcsolatos hiedelmekről van szó, könnyen visszacsúszunk a totyogós állapotba, és derűs meggyőződéssel állitjuk, hogy hiedelmeink egyszerűen, szükségszerűen igazak. - pl. „Isten létezik”

Miért tesszük ezt? A legnyilvánvalóbb válasz, hogy érzelmileg annyira kötődünk hiedelmeinkhez, hogy nem tudjuk vagy nem akarjuk másnak, mint sérthetetlen igazságnak tekinteni őket. Van még egy másik elmélet arról, hogy miért tekintjük hiedelmeinket igazságnak, amit a filozófusok doxasztikus magyarázatnak neveznek, egyszerűen kifejezve „mert igaz” állitásokat teszünk. Vagyis, mindannyian korlátozott mértékben tudjuk megmagyarázni, miért hiszünk azokban a dolgokban, amelyekben hiszünk.

Szóval, a „mert igy van” nem egy felnőttes válasz, inkább mély érzéseket rejtő kijelentés. De most már legalább értem.

 

Miért kételkednél Jézusban?

 image_15.jpg

Aki valóban akadémiai szintű bizonyitékokat keres Jézussal kapcsolatban, nem kerülheti ki Richard Carrier On The Historicity of Jesus cimű könyvét. Azt gondolom, hogy nagyon kevesen ismerik még ezt a tudományos munkát, de mindenesetre legalább ezzel egyenértékű érvekre lenne szükség ahhoz, hogy Jézus történetiségét helyreállitsák. Csak azoknak ajánlom ezt a könyvet, aki készek felvállalni azt is, hogy eddigi életfilozófiájuk összeomlik csak azért, hogy valami újat épitsenek fel, ami már a valóságon alapszik. Néhány gondolatban a szerző összefoglalja könyvét:

Múlt évben volt egy szinvonalas baráti vitám a londoni rádióban egy kiváló és tisztelt újtestamentumi professzorral, amelyben azt mondta, hogy 1Korinthus 15-ben, Pál állitja, hogy az evangéliumot azoktól kapta, akik „előtte Krisztusban voltak”. A professzor mindenképpen azt állitotta, hogy benne van a levélben ez, de tudtam, hogy nincs benne, sőt az ellenkezője igazolható. Feltűnően nem beszél Pál erről egyik levelében sem, sőt a Gal.1-ben tagadja. A vitapartnerem nagyon meglepődött, amikor megnéztük a szöveget, tényleg nem volt benne.

Ez nem egyedi eset. Velem sokszor megtörtént már. Egy szuperképzett szakember erősködik, hogy valami létezik vagy nem, és meglep, hogy az ellenkezőjét kell bemutatnom. És mindig ott van az a fantom bizonyiték - vagy annak hiányának a bizonyossága - amivel Jézus történetiségét védik. Ez arra kell megtanitson, hogy fontos feladni annak ismételgetését, hogy „egyöntetű megegyezés szerint...” Általában az ilyen kiegyezések hamis feltételezésen alapszanak, többnyire múltbeli keresztények hitén és a értelmezésén - amit még jónéhány világi szakember is igazságként ismétli mielőtt megvizsgálta volna az adatokat.

Itt az idő megvizsálni a feltételezéseinket és újra megnézni a bizonyitékokat.

Van legalább hat jól képzett szakember ezen a területen: két aktiv, két nyugdijas professzor és két független tudós a témában releváns területen, akik az utóbbi időben elkezdték nyilvánosan kétségbe vonni Jézus történetiségét. Nemrég kiadtam az első akadémiai publikációt, amelyben ez a következtetés szerepel Jézus történetiségéről: miért van okunk kételkedni benne (University of Sheffield - Sheffield-Phoenix, 1914). Folytatom a bizonyitást, amelyet elkezdtem az előző könyvemben (Proving History: Bayes s Theorem and the Quest for the Historical Jesus - Prometheus Books, 2012), hogy logikailag miért nem érvényesek azok a módszerek, amelyekkel Jézus történetiségét próbálják igazolni és mivel kell lecserélni azokat.

Természetesen a századokon át megerősődött feltételezéseket nem lehet kétezer szóval elintézni. Ezért van a könyv. De itt összefoglalom az okokat, amiért gyanitjuk, hogy a keresztény vallás kezdeteit tévesen értettük. A könyv tartalmazza a kifogásokra adott válaszaimat is. Philip Davies mondta a napokban „annak elismerése, hogy Jézus létezése nem igazán biztos, a Jézust tanulmányozó tudósok szemében az akadémiai kutatások felértékelődnek”.

Azt gondolom, hogy Jézus a keresztények elméjében mennyei lényként született meg, akiről azt hitték és azt tartották, hogy mennyei igazságokat nyilatkoztat ki (mint ahogy a régmúlt időkben a próféták, akik titkos üzeneteket kaptak, amelyeket később az Irások tartalmaztak). A kereszténység is úgy született,mint az Iszlám vagy a Mormonizmus, fő apostoluk vagy prófétájuk által (Mohamed és Joseph Smith), úgy tartották, hogy látomásokat kaptak - többnyire egy angyalon keresztül (Gábriel diktálta a Koránt és Moroni biztositotta a Mormonok könyvét).

Ebben a modellben, a kereszténység, mint egy zsidó szekta, akkor kezdődött, amikor valaki (valószinű Kéfás hűséges követői biztatására) azt állitotta, hogy Jézus kinyilatkoztatta neki, hogy túljárt az Ördög eszén, hiszen testetöltött, majd az Ördög keresztrefeszitette (a mennyország ördögi oldalán), engesztelést szerezve Izrael minden bűnéért, ezért már a templomi kultusz nem igazán számit. Isten igéreteit Izrael már nem tartthatja vissza és a világ vége nemsokára elérkezik. A keresztényék nem keresték ezeknek a kijelentéseknek a bizonyitékát miután karizmatikus vezetőjük meghalt. Sőt, felkarolták ezt az angyali megváltás történetet, és kezdték összekapcsolni Ószövetségi részekkel, mint Dániel 9, Jeremiás 23-25, Ésaiás 52-53, és Zakariás 3,6. Mivel válaszolt a kor legnagyobb politikai és teológiai problémájára, hogy miként lehetne megváltani a világot, amikor isten temploma a korrupt elit vezetők kezében van, akiket „nyilván” Isten megvetette.

Néhány évtizeddel később, ezen kultusz tagjai, miután a világ nem ért véget úgy, ahogy állitották, elkezdték allegórizálni az evangéliumokat és ezt az angyali személyt a földi történelembe helyezni, mint mennyekből származó embert, akinek küldetése az evangélium magyarázata. Ugyanezt tették más égi istenekkel és hősőkkel, akiket az emberi történelembe helyeztek a görög - római világban, ezt euhemerizálá snak nevezzük, Euhemeriusz iró alapján, aki ezt a trendet bevezette i.e. a negyedik században, miután az égi Zeuszt és Uranuszt közönséges földi királyokká keresztelte, behelyezve őket a múltbeli történelembe, akiket később istenesitettek. Más istenek is végig mentek ezen a procedurán, Romulusztól kezdve egészen Oziriszig.

A kortás tudósok által gyakran ismételt mitosszal ellentétben, már a kereszténység előtt, Romuluszról és Oziriszről is azt hitték követőik, hogy megöletett istenségek voltak, akik feltámadtak mennyei dicsőségben (több ilyen istenség is volt, mint pl. Zalmoxis, Dioniszosz vagy Adonisz és Inanna), akikről úgy gondolták, hogy megváltást hoznak követőiknek. Ezek közül Ozirisz a legalkalmasabb teológiai párhuzam - amint Plutarch is magyarázza a kultúszokról szóló irásában, mely szerint Oziriszt a történelembe helyezték mint királyt, akit a későbbiekben istenesitettek. Az irásokban alegórikus képekben találjuk ezt a történetet, melyben az áll, hogy minden évben Ozirisz lejött és testetöltött majd megöletett, nem a földön, hanem egy alacsonyabb mennyországban, majd később feltámadt és felemeltetett a magassabb mennyországba. Igy hatalmat nyert a halottak felett, amelyet megoszt földi követőivel. Ésaiás felemelkedés részlet egy korábbi változata is pontosan ugyanilyen képekben tárja fel Jézus leereszkedését, halálát és feltámadását, azzal a különbséggel, hogy ő nem évente, hanem csak egyszer valósitotta meg.

Pál apostlol azt mondja, hogy az „Irások” szerint Jézus „meghalt” és „eltemettetett”, majd csak azután „jelent” meg Kéfásnak és az apostoloknak (1Kor.15:3-5), - ő tényleg azt gondolta, ami leirt. Ebben és más evangéliumi összefoglalókban, amit Pál megfogalmaz (itt és a Filipib.2-ben), sehol sem találunk emltést Jézus szolgálatáról vagy hogy valaki találkozott volna vele - mivel ezek a dolgok abban az időben nem léteztek a keresztény fogalomtárban. Ezek mind allegórikus fikciók, amelyeket a későbbiekben emeltek be az evangélium irói. Amikor Pál Jézus haláláról és feltámadásáról ir, ezek a dolgok a szentiratok rejtett üzenetei voltak, amint Rom.16:25-26 is emliti. Ezt az ismeretet felkarolta az a Jézus, aki az apostoloknak is megjelent, hogy tájékoztassa őket ennek jelentéséről. Tulajdonképpen, ezzel az égi Jézussal való találkozó biztositotta az apostoli státuszt - 1Kor.9:1, Gal.1:11,12.

Ahogyan Sátán a levegő hatalmasságainak a vezére - Ef.2:2, - és ennek a nemzedéknek az istene -2Kor.4:4, amikor Jézusról azt mondja, hogy keresztrefeszittetett a levegő hatalmassága által - 1Kor.2:8, Sátán és démoni társai által, később ez a fejezet a romaiak és és zsidók számlájára iródik. Ádámhoz hasonlóan, aki a görög szövegek szerint a mennybe lett eltemetve, valószinűleg Jézusról is hasonló kép alakult ki.

Ez a „Jézus” ugyanaz az arkangyal lehet, akit Alexandriai Philo beazonosit, mint aki már régóta szerepel a zsidó teológiában. Philo is ismerte azokat a jellemzőket róla, amit Pál Jézusról mond: elsőszülött (Rom.8:29), Isten képe (2Kor.4:4), és Isten teremtő társa (1Kor.8:6), Isten mennyei főpapja (Zsid.2:17, 4:14) és Isten Igéje. Philo szerint ez a Jézus figura már Zakariás 6-ban is szerepel, tehát a zsidók már tudatában voltak ennek az égi Jézusnak. Ezért nem volt szükségük arra, hogy Jézus történelmi személy legyen. Egyedül az kellett, hogy ez az égi Jézus testetöltsön és engesztelő halált haljon, hogy megváltsa az embert és ne kelljen a zsidó templom hivatalnokaihoz kötni a megváltást.

Erről szól az elmélet. Miért gondoljuk, hogy ez a legvalószinűbb magyarázat? Mert az események sorrendje ezt feltételezi. Amint Bart Ehrman is bevallotta az utóbbi időben, hogy a korai dokumentciók arról számolnak be, hogy a korai keresztények Jézust mennyei lénynek tekintették. Annak ellenére, hogy Ehrmannak küzdelmes próbálkozott másképp feltűntetni a kereszténység kezdetét, nagyon nehéz másképp értelmezni a bizonyitékokat, ha félretesszük a későbbi keresztények hitbeli feltételezéseit az irások értelmezéséről. A korai levelek égi lényként utalnak Jézusra, aki látomásban és üzenetekben fedi fel az igazságot. Sehol sem utalnak arra, hogy Jézus prédikált volna valahol, szolgálatot végzett vagy csodákat tett volna. Azt sem emlitik, hogy tanitványai lettek volna vagy kommunikált volna az emberrel kinyilatkoztatáson kivül vagy földi személy lett volna. Ez kizárólag csak az evangéliumokban szerepel, amelyet évtizedekkel később irtak, képzeletbeli vonásokkal megtöltve. Minden további történelmi hivatkozás ezekre az evangéliumokra utal.

Arra is emlékeznünk kell, hogy minden más bizonyiték a kereszténység első nyolcvan évéből nem maradt meg. Ennél több bizonyiték van a hamisitott evangéliumokról: ismerünk legalább 40 evangéliumot, 10 Apostolok cselekedetét, rengeteg páli levelet és sok legandát. Ezek a bizonyitékok fennmaradtak a későbbi Egyház romboló szűrője ellenére, hogy a kedvező nézetek terjedjenek. Életbevágóan szükség volt arra, hogy a megváltás érdekében Jézust történelmi személlyé formálják, akit megfeszitettek a zsidók Poncius Pilátus idejében, amelyre Ignáciusz leveleiben erős nyomatékot találunk. Annak érdekében, hogy felfedjük a kereszténység kultúszának a kezdeteit, meg kell keresnünk a kulcsokat, félretéve a második század megtévesztő irodalmát.

Jézus az imádott görög-római félistenek családjába tartozik. Mind megváltó istenek voltak, többnyire isten fiai vagy lányai. Mindannyian végigmentek a szenvedés útján, egyesek haláltusát vivtak, de mindannyian legyőzték a halált, amit valamilyen formában megosztottak követőikkel. Mind rendelkezett olyan történettel, amely belehelyezte őket az emberi történelembe, bár egyik sem létezett a valóságban. Jézus is rendelkezett azokkal a mitológikus elemekkel mint a többiek, azzal a külömbséggel, hogy a többiek mind ősi személyek voltak. Ezek a személyek többnyire nem történelmi személyek voltak, de követőik történeteiben úgy szerepeltek. Nem állithatjuk, hogy Jézus valamiben is kivétel lett volna. Amikor bizonyitékok után nézünk, amikor indokokat keresünk, mintha elpárolognának.

A Biblián kivüli bizonyitékok egyikéről sem lehet elmondani, hogy nem az evangéliumokra vagy nem az evangéliumokon alapoló bizonyságtételekre támaszkodik. A Biblián belül pedig rengeteg hamisitás van - ezért nem lehet bizonyitékként elfogadni. A korai levelek furcsán hallgatnak vagy kétértelműen fogalmaznak Jézus létezésével kapcsolatban. Az evangéliumok tele vannak mitikus elemekkel - ezért nem tűnnének valami megbizható forrásnak.

A bizonyitékok megközelitésének régi formája nem hozza a megfelelő igazolást. Még a szekuláris tudósok véleményét is azok a keresztény hittől átitatott feltételezések vezérelték eddig ahelyett, hogy valóban objektiven megvizsgálnák a bizonyitékokat. Amikor ezen előfeltételezések nélkül szemléljük, akkor rájövünk, hogy a kereszténység inkább egy kinyilatkoztatott Jézussal kezdődött mint egy történelmi Jézussal, amelyet legalább három dolog igazol: az események sorozata pontosan bemutatja, hogy milyen fejlődésen ment keresztül a jézusi kép - mennyei angyal, kinyilatkoztatott Jézus, a páli levelekben megjelent Jézus és évtizedekkel később az evangéliumok szerinti szolgáló Jézus. Abban az időben hasonló megváltói kultuszok léteztek ugyanilyen történetekkel - ahol egy kozmikus megváltó később történelmi alakká változott. Jézus semmivel sem volt valósabb a többi félistennél, vagyis nem létezett.

Nem könnyű feldolgozni ezeket az információkat, mégsem lehetetlen. Ha nekem sikerült, másnak is lehetséges. Nincsenek olyan álmaim, hogy a keresztények többsége elfogadja a bizonyitékokat, hiszen az általános viszonyulás az, hogy a hit mindent megold. Mégis arra gondolok, hogy vannak néhányan, akik hitüket nem megtévesztésre szeretnék alapozni.

 

Forrás: http://www.bibleinterp.com/articles/2014/08/car388028.shtml

Tudatlanságomból eredő mitoszok

image_14.jpg

Keresztényként, a múltban elutasitottam az evolúciót és azt hirdettem, hogy sokkal nagyobb hit kell elfogadni ezt az elméletet, mint a kreacionizmust. Tévedtem, egyszerűen műveletlen voltam ezen a téren. A matematikában sem voltam eléggé jártas ahhoz, hogy egy egészen triviális elméletet természetesnek vegyek és elfogadjam, hogy véletlen faktorokat tartalmazó egyenletek is vezethetnek eredményre - valójában nagyon sok sztochasztikus algoritmus van. A biológia sem érdekelt eléggé ahhoz, hogy megértsem az evolúciót. Nem kell különösebben hülyének lenni ahhoz, hogy elvesszünk a részletekben, mert elég bonyolúlt folyamatokról van szó. Szóval, kedves teremtésben hivő, jártam én is ott, ahol te és megértem a védekezésed, de téged is érdekelhetnek az egyszerű valós részletek, ezért összegyűjtöttem néhány mitoszt az evolúcióról: 


1: A legalkalmasabb túlélése

Egy gyakori félreértés az evolúcióval kapcsolatban, hogy „a legalkalmasabb túlélése” azt jelenti: a legerősebbek és legkönyörtelenebbek élnek túl. Ez téves. Amit Herbert Spencer és Charles Darwin „túlélés” alatt értett csak annyit tesz, hogy egy szervezet (organizmus) mennyire sikeresen másolja le a génjeit a szaporodás során. Ők „legalkalmasabb” alatt valami teljesen mást is értettek, mint a legtöbb ember. Az egyén mások felett való uralkodásának képessége helyett olyan szervezeteket értettek alatta, amelyek jobban alkalmazkodtak a közvetlen, helyi környezethez. Összességében a „legalkalmasabb túlélése” azt jelenti, hogy azok a szervezetek, amelyek a legvalószínűbb, hogy továbbadják a génjeik másolatát a következő generációnak azok, amelyek a legjobban alkalmazkodtak a környezetükhöz.

Meg kell jegyeznünk azt is, hogy ezek közül az adaptációs stratégiák közül a legjobbaknak gyakran nincs közük az erőhöz vagy a könyörtelenséghez. Sok állat, többféle polip, rovar, madár elkerülési stratégiát használ, mint például az álcázás, mimikri, hogy sikeresen távol tartsa a ragadozókat és észrevétlenül gyűjtsön táplálékot. Más állatok, mint a nagyobb emlősök és a denevérek, csoport-együttműködést és ételmegosztást alkalmaznak a túlélés biztosítására. Ezek a stratégiák nagyon sikeresek voltak a fajok fennmaradásának biztosításában, és ez az oka annak, hogy az emberek a mai napig fennmaradtak. Valamint ez lehet a magyarázata is annak, hogy az emberek miért képesek az empátiára és miért éreznek együtt másokkal.

2: Csak egy elmélet

Egy gyakori ellenvetés az evolúcióval szemben az, hogy a tudomány bizonyára téved, mert ez „csak egy elmélet”. Az mindenképpen igaz, hogy az evolúció egy elmélet. Ellenben azt is tudnunk kell, hogy a tudományban az elmélet nem azt jelenti, hogy „egy ötlet” vagy „egy előérzet”. Ehelyett magyarázatot jelent, amit bizonyítékok támasztanak alá, és ami egy sor bizonyítékot és adatot szervez egységgé, valamint van egy magyarázó és előrejelző képessége. Ugyanúgy, ahogy az evolúció egy elmélet, az atomok létezése (atomelmélet), a gravitáció (általános relativitáselmélet) és a baktériumok (a kórokozók szerepe a betegségekben) is azok. Az evolúció elmélet-megnevezése nem jelenti azt, hogy az evolúció nem tény (hiszen az). Úgy, ahogy a baktériumok létezését is elsöprő mennyiségű bizonyíték támasztja alá, ugyanúgy az evolúciót is.

Nem azért nem nevezzük az evolúciót törvénynek, mert a tudósok kételkednének a hihetőségében, hanem mert a törvény megnevezés a fizikatudományok jellemzője és nem az élettudományoké. A természet törvényei, mint a gravitáció mögöttes mechanizmusok, amelyek szabályozzák a világegyetemet. A biológiában és az élettudományokban nincsenek törvények, mert ezek a tudományok nem írják le ezeket a mechanizmusokat (Mendel és Baer törvénye nem törvények valójában. Ezek csak vicces megnevezések).

3: A fejlődés létrája

Sokan azt hiszik, hogy az evolúció azt jelenti, hogy minden élőlény egy tökéletes állapot felé fejlődik. Ezt gyakran, mint egy létra képzelik el az emberrel a legfelső fokon, amint az isteni lét fele igyekszik, a többi élőlények pedig az alatta levő létrafokokat foglalják el és arra törekednek, hogy az emberhez hasonlóvá váljanak. Ezek az alsóbbrendű élőlények az alapján vannak rangsorolva a létrán, hogy mennyire hasonlóak az emberhez. Minél inkább hasonlítanak fizikailag az emberre, annál magasabban vannak a létrán. Ez a kép viszont teljesen hamis. Az élőlények nem arra törekednek, hogy olyanok legyenek, mint az ember, mint ahogyan azt az első tévhitnél már tárgyaltuk, az alkalmasság csakis a gének örökítéséről szól és nem az emberibbé válásról.

Sokszor kevésbé emberszerűnek lenni jobb a túlélés szempontjából. Például sok emlős, mint a delfinek is, szárazföldi állatokból fejlődtek ki. Ők azonban elvesztették a végtagjaikat és visszatértek a vízbe. Ez a „regresszió” jó volt nekik és ők lettek az egyik legkegyetlenebb ragadozók az óceánban. Ha a létraelmélet igaz lenne, akkor a delfinek az emberhez hasonlóbbá kellett volna, hogy váljanak az evolúció során, nem pedig kevésbé hasonlóvá. Más organizmusok, mint a nagy fehér cápák, szintén jó ellenpéldák, mert alig változtak a dinoszauruszok kora óta.

4: A hiányzó láncszem

Népszerű hiedelem, hogy létezik egy hiányzó láncszem az emberek és a majmok között és ez a hiány jó ok arra, hogy kételkedjünk az evolúcióban. Ez a kritika viszont félreérti az emberek és a többi majom (csimpánzok, bonobók, gorillák, gibbonok és orángutánok) kapcsolatát. Az evolucionisták nem gondolják, hogy ezek közül az állatok közül bármelyiktől „származnánk”. Ehelyett úgy gondoljuk, hogy közös őseink vannak. Ezek az ősök, mint a csimpánzokkal közös ősünk, pontosan annyira lennének genetikailag különbözőek a csimpánzoktól, mint tőlünk. Ez a gondolat a család analógiáján keresztül válhat érthetővé. Ugyanúgy, ahogy közös ősünk van az unokatestvérünkkel (a nagyszüleink), így van közös ősünk a csimpánzokkal is. A távolabbi, második unokatestvérünk (mint például a gorillák) esetén még tovább kell visszamenni, a dédszüleinkig.

Mivel a fosszíliák (kövületek) rendelkezésünkre álló adatai mindig hiányosak lesznek, mert csak az elpusztult élőlények egy százalékának egy töredéke fosszilizálódik, mégis rengeteg ilyen kövület van ebből a szerteágazó folyamatból. A közös eredetet viszont sokkal több minden támasztja alá, mint a paleontológia. A genetika, embriológia, biogeográfia (életföldrajz) és összehasonlító anatómia mind afelé konvergálnak, hogy az emberek és a majmok közös őssel rendelkeznek (további információk erről itt: http://en.wikipedia.org/wiki/Evidence_for_evolution és itt: http://www.talkorigins.org/faqs/comdesc/ ).


5: Az evolúció véletlenszerű

Mindenképpen igaz, hogy az evolúció egyik alappillére a véletlenszerű mutáció. Ha nem ismerős a véletlenszerű mutáció fogalma, ez arra vonatkozik, hogy a gének nem tökéletesen másolódnak le egyik generációról a másikra. Ezek az apró különbségek általában nem számítanak, de néha az utódot egy picit gyorsabbá vagy ügyesebb álcázóvá teszik. Ezek a módosulások összegyűlnek az idő során, miután a gének öröklődnek generációról generációra (nem „kezdenek mindent előröl”, ez nagyon fontos).

A természetes kiválasztódás, az evolúció második pillére előnyben részesíti azokat az organizmusokat, amelyek ezekkel az apró előnyökkel rendelkeznek. Ahogy a generációk múlnak a leggyorsabb és a legjobban álcázott organizmusok tovább maradnak életben és több utódjuk lesz, ezáltal az egész faj megváltozik. Vegyünk példának egy egérpopulációt egy környezetben, ahol a barna szőrzet óriási előnyt jelent. A barnább egerek tovább fognak élni, mint a kevésbé barna rokonaik. Az ő még barnább utódaik szintén tovább fognak élni és több utóduk lesz, mint a kevésbé barna testvéreiknek. Amint ez a túlélési minta idővel tovább burjánzik, az egérpopuláció idővel még barnább lesz. Ez az interakció a természetes (nem véletlenszerű) és a felgyülemlett véletlenszerű mutációk közt hajtja az evolúciót.

6: Az emberek a majmoktól származnak

Ahogy már a 4. pontban említettem, az emberek nem a modern majmoktól származnak. Inkább közös őseink vannak. Ez a tévhit az egyik oka annak, hogy az emberek elvárják, hogy legyen egy „hiányzó láncszem”. Azt is meg kell említenünk, hogy a majmok azért nem változnak emberré (ahogy a 3. pontban már tárgyaltuk) mert az evolúció célja nem az, hogy minden élőlény az emberhez hasonlóvá váljon. A majmok „célja” nem az, hogy az emberhez hasonlóvá váljanak, hanem hogy tovább örökítsék a génjeiket.

7: A természet tökéletes egyensúlya

A természetről általában azt gondoljuk, hogy egy harmonikus egész, ami tökéletes egyensúlyban van. A környezeti szinten ez azonban nem igaz. A környezet folyamatos áramlásban van a külső (pl. meteorok) és belső (a tektonikus lemezek lassú mozgása, bizonyos gázok felgyülemlése az atmoszférában) tényezők miatt. Ezek a változások folyamatosan továbbviszik a túlélés célját és arra kényszerítik az organizmusokat, hogy újra meg újra alkalmazkodjanak, vagy pedig elpusztulnak.

Ahogy az 5. pontban is említettük, a véletlenszerű mutációk azt jelentik, hogy az organizmusok lassan megváltoznak. Ahogy a kis változások összeadódnak egy családfában, az organizmusok új képességekre tesznek szert, amelyek ezután a környezetük érdekében vagy azzal szemben szelektálódnak. Ez eléggé különbözik attól, amit a kreacionisták gondolnak az állatokról. A biológusoktól eltérően, ők azt gondolják, hogy a kutyák kutyák maradnak (ez ironikus, hiszen a kutyákat az emberek tenyésztették a farkasokból) és a macskák macskák maradnak (ismételten ironikus).


8: A kreacionizmus cáfolja az evolúciót

Nem cáfolja. Az evolúciót elsöprő számú bizonyíték támasztja alá (lásd a 4. pontot), a kreacionizmusra viszont nincs bizonyíték. Ha valami, akkor az evolúció az, ami cáfolja a kreacionizmus azon változatait, amelyek nem kompatibilisek vele. Ha szeretnéd pontról pontra látni a kreacionizmus cáfolatait, akkor kérlek, látogasd meg a Talk Origins oldalát (https://www.youtube.com/watch?v=ECpV0-RBWLw&feature=youtu.be).


9: Az intelligens tervezettség tudomány

Az intelligens tervezettség nem egy koherens elmélet, csak kreacionizmus laborköpenyben. Hogy Paul Nelsont idézzük: „A legnagyobb kihívás az IT (Intelligens Tervezettség) közösség számára, hogy kifejlesszenek egy érett biológiai elméletet. Jelenleg nem létezik ilyen elmélet, és ez probléma. Elmélet nélkül nagyon nehéz eldönteni, hogy mi álljon a kutatásod középpontjában. Most van egy adag erőteljes megérzésünk és egy pár elképzelésünk, mint az „egyszerűsíthetetlen komplexitás”, a „meghatározott komplexitás”, de még nem létezik általános biológiai tervezettség-elmélet.”

Az ITK-tól eltérően az evolúció egy teljes jogú elmélet. Azért mondhatjuk el ezt róla, mert egyesíti a modern biológia minden területét egy egységes keretrendszerbe, újszerű előrejelzéseket tesz, ontológiailag takarékos (nem hivatkozik a természetes világon kívüli lényekre), és nagymértékű magyarázóerővel bír. AZ ITK-nak nincs meg egyetlen ilyen erénye sem.

Ahogy az egyértelműen kiderült, az ITK csak egy kreacionista stratégia a katasztrofális Edwards kontra Aguillard ítélet után. Miután nyilvánvalóvá vált ez után a bírósági ítélet után, hogy a kreacionizmus nem fog tudni elmenni az Egyesült Államok alkotmányának első kiegészítése mellett, a kreacionisták kivették a kifejezetten szó szerinti bibliai értelmezésekre való utalásokat és több nagyon intelligens tudóst toboroztak az ügynek, mint pl. Michael Behe, William Dembski, és Stephen Meyers. Az eredmény az intelligens tervezettség volt.


10: Az evolúció erkölcstelen

Ezt az ötletet kétféleképpen lehet értelmezni. Az első, hogy a természetes kiválasztódás azokat az organizmusokat részesíti előnyben, amelyek önzőek és állhatatlanok. Ez azt jelenti, hogy a szó szoros értelmében az erkölcstelen tulajdonságokat részesíti előnyben. Ellenben, ahogy már az 1. pontban említettem, sok organizmus éppen azért marad életben, mert megosztja az élelmet és megvédi a társait. A denevérek például megosztják az ételt azokkal a társaikkal, akik nem tudtak ételt szerezni. Hasonló módon, azokat a denevéreket, akik nem osztják meg az ételüket kiközösítik és a társaik nem segítenek nekik a következő este, ha akkor nem tudnak élelmet szerezni. Az embereknek erős erkölcsi érzéke alakult ki. A népszerű hiedelemtől eltérően az emberi interakciók nagy többsége együttműködés (lásd Jessica Piece - Vad Igazság c. részletesebb írását ezzel a témával kapcsolatban).

A második értelmezési lehetőség az, hogy ha az evolúció igaz, akkor nem létezhet végső alapja az erkölcsnek. Míg néhány igen elismert filozófus, mint Richard Joyce, Alexander Rosenberg, és (a néhai) JL Mackie ezt hiszik, sok etikus gondolja azt, hogy a biológiának nincs hatása az erkölcsre. Az ókori Görögország óta filozófusok anélkül dolgoztak erkölcsi problémákon, hogy a természetfelettire hivatkoztak volna. Ezek a tudósok úgy gondolták, hogy a biológia pozitív módon befolyásolja az erkölccsel kapcsolatos gondolataikat, mert megvilágítja, hogyan működik a világ. Ezáltal szerintük hatékonyabban tudják elérni azt, amit szeretnének. Ha szeretnél jobban elmélyülni a témában, ajánlom Peter Singer, Philipa Foot, Simon Blackburn, és Philip Kitcher munkáit. Mindannyiuknak nagyon érdekes, de rendkívül eltérő mondanivalója van.

Következtetés:
Aki ma azt mondja, hogy az evolúció nem állja ki a tudományosság próbáját, az tudatlan. Aki azt állitja, hogy a kreacionizmus tudományosan igazolt elmélet, az nagyon tájékozatlan vagy valamilyen vallásos meggyőződésénél fogva tagadja a tényeket. 


Forrás:

http://ateistavilag.blog.hu/2015/02/11/top_tiz_tevhit_az_evoluciorol

http://scienceskepticism.blogspot.ca/2013/01/the-top-ten-myths-about-evolution.html

http://www.amazon.com/The-Top-Myths-About-Evolution/dp/159102479X

Még hiszel az evolúcióban?

 image_13.jpg

Többen nagy szemekkel azt a kérdést intézik felém, hogy „te még hiszel az evolúcióban”? Nem, nem hiszek benne,  elfogadom az evolúcióelmélet nagyon komoly bizonyitékait és osztom a tudóstársadalom többségének a hozzáállását, melyszerint az evolúciót tényként kell kezelni. A kreacionizmushoz valóban nagy hit kell.

Ennek igazolására egy kivonatot hozok George S. Bakken irásából [Indiana State University]:

A "tudományos teremtéstan" (kreacionizmus), amelyet Dr. Duane Gish és a Teremtéskutató Intézet (a továbbiakban TKI) [Institute for Creation Research, ICR] más tagjai képviselnek, a Genezis szó szerinti, fundamentalista értelmezésével súlyosan eltorzítja mind a tudományt, mind a kereszténységet, és mindkettő vezető alakjai részéről komoly ellenállással találkozik. 1986-ban 72 Nobel-díjas tudós és 23 tudományos társaság (melyek aktív tudósok tízezreit képviselik) egy ún. amicus curiae (önzetlen tanácsadói) iratot juttatott el az Egyesült Államok Legfelsőbb Bíróságához, kifejezve ellenzését azzal kapcsolatban, hogy a Biblia szó szerinti értelmezését tudományként oktassák az iskolákban. Egy korábbi per során az arkansasi püspökök, valamint az egyesült metodista, az episzkopális, a római katolikus, az afrikai metodista episzkopális, valamint a presbiteriánus egyházak vezető tisztségviselői, továbbá számos más egyházi és vallási csoport vádat emelt Arkansas állam ellen, megakadályozandó a "tudományos teremtéstan" oktatását, mert az az iskolákban bizonyos fundamentalista tanok tanítását segítené elő. A bíróság a teremtéstan oktatását lehetővé tevő arkansasi törvényt alkotmányellenesnek nyilvánította, s ahogyan William R. Overton bíró írja:

"Tisztán és egyértelműen arra irányuló próbálkozásról volt szó, hogy a bibliai teremtéstörténetet felvegyék az állami iskolák tantervébe." [II. szakasz]
"A bizonyítékok alapján megállapítható, hogy a 4(a) alatt megjelölt 'teremtéstudomány' kimondatlan referenciája a Teremtés Könyvének első tizenegy fejezete... A 4(a)-ban szereplő fogalmak a Genezis fundamentalista, szó szerinti értelmezését jelentik." [III. szakasz]

"A kreacionisták módszere nem az, hogy veszik az adatokat, mérlegelik azokat a neki ellentmondó tudományos módszerekkel szemben, ezután pedig levonják a következtetéseket... Ehelyett a Teremtés Könyvének szó szerinti értelmezéséből indulnak ki, és megpróbálnak tudományos alátámasztást találni hozzá." [IV(C). szakasz]

Tudományos döntések

Talán nem felesleges, ha megnézünk néhány példát arra vonatkozóan, hogy a tudományos döntéshozatali folyamat vajon miért zárult azzal az eredménnyel, hogy a tudósok az evolúciót fogadták el, nem pedig a "tudományos teremtéstant".
A tudósok úgy közelítik meg a problémákat, hogy először kitalálnak egy sor spekulatív hipotézist, aztán tesztelés céljából kiválasztanak egy kritikus esetet, amelynél a különböző hipotézisek más-más megfigyelési eredményt jósolnak. Megteszik a megfigyelést, és a helytelen jóslásokat tévő hipotéziseket elvetik vagy módosítják. Azokat a hipotéziseket, amelyeket a megfigyelések megerősítettek, egy elmélet megfogalmazására használják fel, amely magasabb szintű magyarázatot ad a jelenségekre. Az elméletek idővel változhatnak, még a legelfogadottabbak is. Newton mozgáselméletét például helyesnek hitték mindaddig, amíg ki nem derült, hogy nagyon nagy sebességeknél és erős gravitációs terekben nem érvényes. Einstein relativitáselmélete azután meghaladta és magába foglalta a newtoni elméletet.

A jóslások és a megfigyelések gyakran közvetettek, hiszen a tudományos elméletek gyakran szólnak olyan dolgokról, amelyek mikroszkopikus méretűek vagy időben, ill. térben távol vannak. Az elektron például túl kicsiny ahhoz, hogy közvetlenül megfigyeljük, de az a feltevés, hogy elektronok léteznek, az elektronikus eszközök viselkedésének helyes előrejelzéséhez vezet, stb. Hasonlóképpen az élővilág történetét nem lehet megismételni, de az a feltevés, hogy evolúció zajlott, lehetővé teszi számos megkövült maradvány, biokémiai struktúra, stb. helyes előrejelzését. Marad tehát némi apró bizonytalanság mind az elektron, mind az evolúció valóságosságát illetően, de mindkettőt elfogadjuk, mint az ésszerű kételkedésen túl lévő, gyanún felül álló dolgokat.

"Teremtéstudomány" és evolúciós modellek

Az evolúció nem jelenti mindennek a tanulmányozását, és nem foglalkozik a világmindenség eredetével. Röviden: a szerves evolúció elmélete szerint minden élőlény rokona egymásnak azáltal, hogy mindannyian egy vagy nagyon kis számú eredeti sejtből származnak. Egy sor folyamat révén, többek között véletlenszerű változások, majd a sikeres változatok természetes kiválogatódása által új formák keletkeztek, és a fajok száma igen hosszú ideig egyre csak növekedett. A kreacionisták általában nem írják le világosan tudományos teremtéstani "modelljeiket", de tipikus felfogásuk összefoglalása megtalálható a TKI Acts and Facts című kiadványának 1980. júliusi számában. Megegyezik a Genezis egyik szó szerinti értelmezésével.

Földtörténet: 4,5 milliárd év vagy 6000 év?

A TKI véleménye a Föld koráról egészen egyértelmű: "Az egyetlen módszer a Föld korának meghatározására az, hogy Isten megmondja nekünk, hogy az mennyi. És mivel meg is mondta nekünk, nagyon világosan, a Szentírásban, hogy több ezer év és nem több, ez kell legyen a Föld mindenféle kronológiájának kiindulópontja" (H. M. Morris: The Remarkable Birth of Planet Earth [A Föld bolygó csodálatos születése] 94. o.). Ennek alátámasztására a kreacionisták számos "kormeghatározási" módszert alkalmaznak, olyanokat, amelyek hibája jól ismert. Sok módszerük például ciklikus folyamatokon alapul, tehát olyanokon, amelyek az óra kismutatójához hasonlóan viselkednek. Az óra által mutatott idő 12 óránként újra kezdődik, ezért naptárként nem használható. Ugyanezen okból a ciklikus folyamatokat sem lehet a Föld korának megbecslésére felhasználni.
Számos jel utal arra, hogy a Föld nagyon öreg. A Wyoming állambeli Green River folyónál 6 millió lemezből (váltakozó márga- és kerogénrétegekből) álló, palaszerű kőzetet találtak. A rétegeket alkotó részecskék mikroszkopikus méretűek, és tökéletes nyugalomban lévő vízben is napokig tart, míg leülepednek. Hasonló réteges szerkezetű üledékek ma is képződnek, és tudjuk, hogy egy-egy ciklus 1 évet jelent. Ahhoz, hogy a Green Rivernél talált lerakódás a Genezisben leírt özönvíz során kialakuljon, másodpercenként kellett volna 1 rétegnek képződnie! A TKI földtörténetének 6000 éve alatt minden nap 3 rétegnek kellett volna képződnie. És ez a lerakódás csupán egy vékony réteg a Föld teljes geológiájában. Egy másik jel, ami az öreg Földre utal, a radioaktív anyagok jelenléte a sziklákban. Az, hogy egyáltalán jelen vannak ilyen anyagok, azt mutatja, hogy a Föld nem létezett mindig, valamikor keletkezett. Azonban az 1000 év és 100 millió év közötti felezési idejű 48 izotóp közül - amelyeknek itt kellene még lenniük, ha a Föld valóban csak néhány ezer éves - csupán kilenc fordul elő a sziklákban, s ezek közül három hosszabb felezési idejű izotópok bomlása során keletkezik, ötöt a kozmikus sugárzás hoz létre, egy pedig az urán által kibocsátott neutronok hatására keletkezik. A 100 millió évnél hosszabb felezési idejű 23 radioaktív izotóp közül azonban mindegyik megtalálható a sziklákban.

Mivel mind a rétegképződést, mind a radioaktív bomlást jól értjük, felhasználhatjuk őket pontos és egységes kormeghatározásra is. P. E. Olsen például New Jersey-ben, a Newarki-medencében vizsgált 40 millió év alatt lerakódott üledékeket, és kiváló egyezést állapított meg a radiometriás korok és a rétegszámlálás alapján meghatározott korok között (lásd Science, 234:842-848, 1986). Még figyelemre méltóbb, hogy az üledékek rétegvastagságainak szabályos változásait összefüggésbe tudta hozni a Földnek azokkal a mozgásaival, amelyek naptárunkat és óránkat meghatározzák. Olyan változásokat mutatott ki, amelyek 25 000, 44 000, 100 000, 125 000 és 400 000 évenként periodikusan ismétlődnek. Ezek a periódusok megegyeznek a Föld Nap körüli mozgásában megfigyelhető szabálytalanságok, az ún. Milankovich-féle ciklusok periódusidejével (jelenleg 21 000, 41 000, 95 000, 123 000 és 413 000 év, de némileg változnak közelben elhaladó csillagok, stb. miatt). A Milankovich-féle ciklusok befolyásolják a földfelszínt elérő napsugárzás mennyiségét. A napsugárzás változása pedig nyilvánvalóan ennek megfelelő változásokat okoz a csapadék mennyiségében és az üledékképződésben.

Az Özönvíz hozta-e létre a fosszilis leletanyagot?

A tudósok először azt a hipotézist vették fontolóra, hogy esetleg a Genezisben leírt özönvíz felelős a geológiai rétegződésért és a fosszilizálódott (megkövült) leletanyagért. Ez valóban megmagyarázhatja a fosszilis tengeri állatok jelenlétét magashegységekben. Azonban James Parsons és mások már 1757-ben kísérletet tettek arra, hogy az ősmaradványok (fosszíliák) alapján megállapítsák, melyik évszakban volt az Özönvíz. Ha tavasszal, akkor a virágokból és a fiatal gyümölcsökből kell a legtöbbnek lenni, ha viszont ősszel, akkor inkább érett gyümölcsökből, csonthéjasokból. De láss csodát: mindkettőt egyaránt találtak. Ekkor azt mondták, hogy az érett gyümölcs a trópusokról keveredhetett ide, csakhogy ha ez így van, akkor a szárazföldi és a tengeri állatoknak is össze kellett keverednie. Valójában ezek más-más lerakódásokban találhatóak meg, kivéve néhány olyan szárazföldi állatot, amely kiúszott a tengerre. Ezek és más nehézségek miatt a tudósok a James Hutton (a Theory of the Earth [A Föld elmélete] c. könyv szerzője) és Charles Lyell (a Principles of Geology [A geológia alapjai] c. könyv szerzője) által javasolt ún. uniformitárius geológia mellett tették le a voksukat.
A TKI modellje egyszerűen a régi özönvízelmélet, és nem ad magyarázatot egy sor alapvető tényre. Például: ha minden fajt egy időben, valamikor az özönvíz előtt teremtettek, akkor a geológiailag mélyebben fekvő (az özönvíz idejéből származó) rétegekben található fosszíliáknak meg kellene egyezniük a későbbi formákkal. Egyes fajok kihalása megengedhető, de később felbukkanó formák nem fordulhatnak elő. De nem így van: a fosszilis leletanyag természetesen tartalmaz mind kihalásokat, mind újonnan keletkezett fajokat, és minél mélyebbre megyünk, annál kevésbé ismerős állatokkal találkozunk. Georges Cuvier, a XIX. századi kreacionista geológus ennek magyarázatára egymást követő teremtési aktusok sorozatát feltételezte. Henry Morris, a TKI igazgatója pedig azt vetette föl, hogy a progresszív változás megmagyarázható (1) az élőhelyek magasabbra emelkedésével, (2) az özönvízben az egyes élőlények eltérő leülepedési sebességével, és (3) az egyes élőlényeknek az özönvíz elől való eltérő elmenekülési képességével (Morris: The Beginning of the World [A világ kezdete], 112. o.). Ez a feltételezés azonban azt jósolja, hogy a barna delfinek és az halgyíkok (Ichthyosaurus) fosszíliáinak ugyanabban a rétegben kell lennie, hiszen mindkét állatfaj teljesen vízi életmódot folytat, levegőt lélegez be, ezenkívül ugyanolyan méretűek, alakúak és fajsúlyúak, és ugyanazokon az élőhelyeken élnek. Valójában azonban a halgyíkhoz mezozoikus rétegekben található átmeneti formák sora vezet, s erre rakódik rá az átmeneti formák egy másik sorozata, amely már a kainozoikum rétegein át vezet a barna delfinhez. Az özönvízhipotézis számtalan más próbát sem áll ki, az uniformitariánus geológia azonban mindezen próbákat kiállja.

Lyukak a fosszilis leletanyagban

A TKI fő vitázó embere, Duane Gish azt állítja, hogy a fosszilis leletanyagban található hézagok és lyukak (tehát az a nagyszámú eset, amikor valamely faj eredetét nem lehet kis variációkat mutató köztes formák teljes sorozatával dokumentálni) azt bizonyítják, hogy a fajok valamiféle csodás események révén jönnek létre. A fosszilis leletanyagnak ez az értelmezése azt feltételezi, hogy a Föld öreg, és az új fajok időben egymástól távol lévő teremtési események sorozata révén jöttek létre. Ez a progresszív teremtési modell, nem a TKI modellje. Furcsa, hogy Gish ezt az értelmezést használja, hiszen főnöke, Henry Morris így beszél: "Így tehát a progresszív teremtés, bár szóhasználatában jobb képet mutat fel, mind a teisztikus evolúció, még inkább kifogásolható az igazi kreacionisták számára..." (The Remarkable Birth of Planet Earth, 76. o.). Gish valószínűleg a TKI özönvízmodelljének nyilvánvaló és fatális hibái miatt használja itt a progresszív teremtés modelljét.
A fosszilis leletanyagban lévő hézagok egyébként nem alkalmasak arra, hogy eldöntsük velük, hogy az evolúció-e a helyes vagy a progresszív teremtés, hiszen az evolúció is hézagokat jósol. A tudomány kb. 2 millió ma élő fajt ismer, a leírt fosszilis fajok száma azonban csupán 200 000. Emiatt aztán lehetetlen minden élő faj aprólékos részletezettségű történetét rekonstruálni az ősmaradványok alapján. Ennek oka először is az, hogy az ősmaradványokat nem tárták fel teljes egészében. Egy dinoszauruszcsontot nehéz nem észrevenni, mégis, bár dinoszauruszcsontokat már 150 éve ásnak ki, az ismert dinoszauruszfajok 40%-át nagyjából az utóbbi 20 évben találták meg (lásd Discover, 1987. március, 46. o.). Valószínű, hogy még egész sor eddig ismeretlen dinoszauruszfajt fognak még találni. A másik oka a fosszilis leletanyag hézagosságának, hogy üledékes sziklák csak egyes helyeken - tavakban, óceánokban és folyódeltákban - képződnek, így számos szárazföldi faj soha nem fosszilizálódott. Harmadszor pedig: a kialakult lerakódások jó részét elpusztította az erózió. A leletanyag tehát sohasem lehet teljes körű és mindenre kiterjedő.

Mégis eldönthető az ősmaradványok alapján, hogy az evolúció vagy a progresszív teremtés fedi-e a valóságot. Az evolúció azt jósolja, hogy található néhány teljes, hiánytalan sorozat, míg a TKI modellje és a progresszív teremtési modell azt jósolja, hogy ilyet soha nem találhatunk. A valóság az, hogy számos kiváló sorozatunk van. A ló evolúcióját például rendkívüli részletességgel ismerjük, a Hyracotherium-tól (Eohippus) indulva a mai lóig (lásd G. G. Simpson: Horses [Lovak] 2. kiadás, Oxford, 1961]. A tudományos kreacionisták erre kénytelenek voltak azt állítani, hogy ez a sorozat nem más, mint egy megteremtett "állatféleség" bizonyos határokon belüli variációja. Ha ez így van, akkor az orrszarvú, a tapír és a ló mind ugyanahhoz az "állatféleséghez" tartozik, hiszen mindegyiküket vissza lehet vezetni a Hyracotherium-mal csaknem teljesen megegyező közös ősökre. Egyébként a lóhoz vezető fajok maradványai a helyes időrendben következnek egymásra, ahogyan azt a sztratigráfiai (a rétegek elhelyezkedésén alapuló) és a radioizotópos kormeghatározás egyaránt igazolja.

Egy másfajta tesztelésre ad lehetőséget Darwinnak az a jóslata, miszerint "... korai őseink az afrikai földrészen éltek..." (The Descent of Man [Az ember származása], 158. o.]. Ma pedig koponyák kiváló és részletes sorozata és néhány csaknem hiánytalan csontváz kapcsolja össze a mai embert az afrikai Australopithecusszal. A kihalt Australopithecusok némelyikének nagyjából a csimpánzokéval megegyező méretű és alakú agya volt.

Keletkeznek-e ma új fajok?

Az evolúció és a TKI álláspontja, ill. az evolúció és a progresszív teremtés közül annak alapján is ki lehet választani a helyes modellt, hogy az evolúció szerint még ma is keletkeznek új fajok. Szemben a kreacionisták által előszeretettel használt "fajta", "féleség" fogalmával, amelynek definícióját aszerint változtatgatják, hogy érvelésük szempontjából éppen mi előnyös, a fajokat könnyen azonosíthatjuk mint olyan populációkat, amelyeknek egyedei (1) saját magukhoz hasonló, szaporodóképes utódokat hoznak létre, (2) ha ivarosan szaporodnak, akkor más fajokkal nem párosodnak, (3) megjelenésük többnyire jól megkülönbözteti őket más élőlényektől. A mezőgazdaságban rendszeresen állítanak elő új növényfajokat. Van egy új nemzetség is, a Triticosecale (Triticale), amelybe számos új faj tartozik, és mára fontos mezőgazdasági növénnyé vált (lásd A. Muntzing: Triticale Results and Problems [Triticale: eredmények és problémák] Parey, Berlin, 1979). Kb. 170 évvel ezelőtt a Rhagoletis pomonella nevű légyfajnak, amelynek lárvája rendesen a galagonya termését fogyasztja, új alfaja alakult ki, amely az almát fertőzi meg (almakukac). Ez az alfaj a Hudson folyó völgyéből származik, onnan terjedt szét az Egyesült Államok keleti és középső-nyugati részére. Az almát fertőző alfaj és az eredeti, galagonyát fertőző alfaj ma már az év különböző időszakaiban párosodik és rak petét, így egymás között csak ritkán párosodnak. Jelentős genetikai különbségek vannak közöttük, és az almakukac minden bizonnyal az önálló fajjá válás útjára lépett (lásd Nature 336:13-14, 61-67, 1988). A kutyát tartó emberek többsége hallott egy új mikroorganizmusfajról, a kutyát fertőző, halálos parvovírusról, amely a macskát fertőző parvovírusból fejlődött ki az 1970-es években.
Valódi lyukak a fosszilis leletanyagban?

Duane Gish az Evolution - the Fossils Say No! [Evolúció: a fosszíliák nemet mondanak!] (1979) c. könyvében a harvardi professzort, Stephen J. Gould-ot idézi: "kevéssel később [Gould] megállapítja: 'A hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem támasztja alá a graduális változásokat...'." Amit azonban Dr. Gould valójában írt, az a következő: "A hirtelen átmeneteket mutató fosszilis leletanyag nem támasztja alá a graduális változásokat, és a természetes szelekció elve ezt nem is írja elő - a szelekció képes a gyors működésre." (Natural History 86:22, 1977). Ez csupán egyetlen példája a TKI azon gyakorlatának, hogy a szövegösszefüggésből kiragadott idézetekkel igyekszik "alátámasztani" álláspontját. Mindig ellenőrizni kell az eredeti forrást! Szívesen használnak elavult forrásokat is, ill. olyan cikkeket, amelyek később tévedésnek bizonyultak.
Gould elképzelése valójában teljes mértékben összhangban van az evolúcióval, s véleményét teljes mértékben alátámasztják a nemrégiben kifejlődött fajok fentebb bemutatott példái. A fajok közötti átmenetek általában hirtelen jelennek meg a fosszilis leletanyagban, mert az új fajok szűk, behatárolt területeken, gyorsan fejlődnek ki, s így volt ez a múltban is és így van ma is. Nagyon szerencsésnek kell lenni ahhoz, hogy folytonos lerakódásokat találjunk azon a területen és abból az időből, amelyben egy új faj kifejlődött. Mégis, egy sor új csigafaj gyors, 5000-50 000 évvel ezelőtti, graduális evolúcióját teljes részletességgel ismerjük a fossziliák alapján (lásd P. G. Williamson, Nature, 293:437-443, 1981). A TKI álláspontja és a progresszív teremtés megintcsak az ilyen átmeneti sorozatok teljes és tökéletes hiányát jósolja.

A fajok közötti hézagok minden esetben triviálisak. Az egyik feltételezett hézag például az a tény, hogy a modern ember látszólag minden átmenet nélkül, hirtelen váltotta fel a neandervölgyi embert Európában. Egyre több bizonyíték van azonban arra, hogy a két embertípus közös őstől származik, és több tízezer éven keresztül együtt éltek, mint különálló, egymással nem keveredő csoportok, melyeket különálló fajoknak tekinthetünk. A neandervölgyiek viszont különféle eszközökkel és virágokkal együtt temették el a halottaikat, s ez valamiféle vallásos hit jelenlétére utal. Ha a vallás nem meghatározó jellemzője az emberi mivoltnak, akkor mi más?

Entrópia

Gish azt állítja, hogy a termodinamika második főtétele miatt az evolúció lehetetlen. Az érvelés a klasszikus termodinamikán alapul, amely viszont csak zárt, a termodinamikai egyensúlyhoz közeli rendszerekre érvényes. Ha az egész rendszert nézzük, azt látjuk, hogy a munkavégzésre képes energia munkavégzésre képtelen, alacsony hőmérsékletű termikus energiává alakul át. Ez közvetve összefügg azzal a gondolattal, hogy a zárt rendszerek rendezetlennebbé válnak az idő előrehaladtával. Ha ez az érvelés helyes lenne, akkor az élet nem lenne lehetséges! Vegyünk például egy tojást. A tojás a folyékony sárgája és fehérje egyszerű keverékeként kezdi életét, de ha három hétig 38 Celsius-fokon tartjuk, akkor kiscsibévé szerveződik! A termodinamika második főtétele eközben mindvégig érvényes marad, és a csibe kevesebb hasznosítható (kémiai) energiát tartalmaz, mint amennyit a sárgája tartalmazott - a különbség a fejlődő csibe anyagcseréje által termelt hő. A jelenségnek az a titka, hogy a tojás távol van a termodinamikai egyensúlytól, és csak a rendszer egy része válik szervezetté - az a rész, amelyik nem alakul át csibévé, nagyon egyszerű felépítésű szén-dioxid gázzá és vízgőzzé alakul.
Hasonlóképpen a nyílt termodinamikai rendszerek energia bevitelével szervezetté tehetők. A hálószobánkban spontán módon nő a rendetlenség, de ha energiát fektetünk be és kitakarítunk, akkor szervezettebbé válik. A szoba entrópiája csökken erőfeszítéseink révén, de sokkal kevesebbel, mint a testünk által a takarítás alatt felvett energiával összefüggő entrópiamennyiség. A Föld óriási mennyiségű energiát vesz fel a Naptól, s ennek egy elenyészően kis része a biológiai rendezettség létrehozására fordítódik.

Ilja Prigogine 1977-ben Nobel-díjat kapott annak kimutatásáért, hogy az olyan termodinamikai rendszerek, amelyek energiát tudnak felvenni, ill. azok, amelyek távol vannak az egyensúlytól (tehát sok felhasználható energiájuk van), nem csupán képesek szervezett struktúrákat kialakítani, hanem szükségképpen ezt kell tenniük. Vegyünk például egy csepp sós vizet, amely a felvett hő hatására elpárolog. A só folyékony (oldott) állapotból sokkal rendezettebb, szilárd halmazállapotba kerül. A rendszer egészét tekintve az entrópia növekszik, de maga a só mégis rendezettebbé válik. Ez közvetlen következménye a második főtételnek (lásd Prigogine et al., Physics Today, 1972. november, p. 23ff, valamint 1972 december, p. 38ff). A termodinamika második főtétele tehát a "teremtés" eszközének tűnik.

Valószínűség

A kreacionisták azt állítják, hogy még ha a második főtétel nem tiltja is meg a dolgot, még egyetlen működő biológiai molekula (enzim) képződésének is reménytelenül kicsi a valószínűsége. Egy tipikus enzim 100 aminosavból áll, és 20 különböző aminosav áll rendelkezésre. Tehát 20100 (20 a 100. hatványon) darab különböző kombináció létezik, így annak valószínűsége, hogy egy meghatározott szekvencia egy lépésben a véletlen folytán létrejöjjön, 1/10131 (az utóbbi számban az egyes után 131 nulla áll). Ez nagyon hatásos, de gondoljunk arra is, hogy egy számítás csak annyira jó, mint a kiindulópontjául szolgáló feltevések. A legjobb aerodinamikai elméletek sok-sok éven keresztül azt bizonyították, hogy a dongó nem tudhat repülni! Úgy tűnik, a dongó valami olyan trükköt használt, amiről a korabeli aerodinamikusok nem tudtak (lásd T. Weis-Fogh, Scientific American 233(5):80-87, 1976).
Ahogyan a dongó is repül, függetlenül az aerodinamikai elméletektől, úgy új, működő enzimek is állandóan képződnek. A mikroorganizmusok olyan új enzimekre tettek szert, amelyekkel le tudják bontani a természetben elő nem forduló, mérgező ipari hulladékokat (pl. a klórozott és fluorozott szénhidrogéneket) (lásd Ghosal et al., Science 228:135-142, 1985). Susumi Ohno is talált egy ilyen új enzimet: a nylon lineáris oligomer hidrolázt, s megállapította, hogy az enzim egy ún. frame-shift (a leolvasási keret eltolódását okozó) mutáció eredménye (lásd Proc. Natl. Acad. Sci. 81:2421-2425). A frame-shift mutációk egy fehérje egész szerkezetét szétzilálják, az enzim tehát tulajdonképpen véletlenszerű konstrukció! Nem is meglepő, hogy ez az új enzim tökéletlen, és a tipikus enzimekhez képest csak kb. 1%-os hatékonysággal működik - de a lényeg, hogy működik!

Gish azt a hibát követi el, hogy megszabja: az egész szekvenciának egyszerre, egy lépésben kell létrejönnie, és a végterméknek tökéletesnek kell lennie. Nem veszi figyelembe azt a lehetőséget, hogy a használható, de még tökéletlen enzimeket a természetes kiválasztás javítsa fokozatosan. A közbülső lépések feltétlenül adhatnak működőképes enzimeket, hiszen ugyanazt az enzimműködést sok különböző aminosavsorrend megvalósíthatja. Ismerünk két, csaknem teljesen különböző aminsavszekvenciát, amelyek csak az aktív helyen lévő diszulfidhídban egyeznek (2 aminosav), és mindkettő ugyanazt az enzimet, a tioredoxin-S2-t eredményezi (lásd Homgren, Ann. Rev. Biochem. 54:237-271, 1985).

Molekuláris taxonómia

Mivel egy enzimmolekulán belül számos olyan pozíció van, amelyen nem számít, hogy milyen aminosav van, meglehetősen gyakoriak az olyan, ún. "csendes" mutációk, amelyeknek nincs észrevehető hatása a működésre. Egy meghatározott enzim, pl. a citokróm-c vizsgálata alapján családfát lehet rajzolni (lásd Fitch és Margoliash, Science, 155:279-284, 1967). Az olyan fajokat, amelyek enzimjei csak néhány aminosavban különböznek egymástól, közeli ágakra helyezzük, azok viszont, amelyek enzimjei sok különbséget mutatnak, egymástól távoli ágakra kerülnek. Ez az eljárás rendszerint ugyanazt a családfát adja, mint a fosszilis leletanyag! Az ilyen típusú vizsgálatok az embert és a csimpánzt egymás melletti ágakra helyezik. Ez kiváló példája annak, hogyan lehet Darwin elméletének egyik jóslatát szépen igazolni a laboratóriumi munkaasztalon.
1982 júliusában Dr. Gish Dr. Russell Doolittle-lel folytatott nyilvános vitát a televízióban. A fenti érvre válaszként Gish azt állította, hogy a vér bizonyos fehérjéinek vizsgálata azt az eredményt adta, hogy a kecskebéka és az ember között nagyobb a hasonlóság ezekben a fehérjékben, mint a csimpánz és az ember között. Állításának forrása egy történet volt, amelyet Garniss Curtis (Kalifornia Egyetem, Berkeley) mesélt el 1971 júliusában, az Ausztriában tartott Wenner-Gren konferencián. Úgy tűnik, akkoriban szóbeszéd tárgya volt egy vizsgálat (talán az erdélyi tudományos akadémián végezték?), amelynek során a kecskebéka és az ember vérfehérjéit hasonlították össze, és a fenti eredményt kapták. Curtis azt jósolta (helyesen), hogy az eredményt nem fogják publikálni vagy reprodukálni, mert szörnyű tragédia az egész - a béka valójában egy elvarázsolt herceg volt!

Gish azzal védekezik, hogy azt hitte, Curtis komolyan beszél. Én a magam részéről hiszek Gishnek - hiszen ő azzal csinált karriert, hogy jött-ment és közben vicceket mesélt, de tudománynak nevezte őket, s nem nehéz elhinni, hogy a kettőt nem tudja megkülönböztetni egymástól. Ez újabb példa arra, hogy miért kell mindig utánanézni annak, milyen forrásokból származnak a Teremtéskutató Intézet állításai. Az eredmény gyakran igen érdekes! S ha már itt tartunk: az Olvasó ellenőrizze le az én forrásaimat is.

 

Az eredeti dokumentum az USA-beli National Center for Science Education kiadványa. Másolása és terjesztése e tény feltüntetése mellett engedélyezett.
Copyright Szilágyi András 1997 (magyar fordítás). A fordítás (e megjegyzéssel együtt) nonprofit célokra szabadon terjeszthető, egyéb felhasználása engedélyhez kötött.

Ilyen válasz is létezik

 image_11.jpg

Szkeptikusként a világról alkotott képemet a logikára és a tudomány kellően alátámasztott eredményeire alapozom, nem pedig tekintélyre, hagyományra vagy bármiféle olyan dogmára, amely a racionális gondolkodás akadálya lehet. Azt vallom, hogy a körülöttünk levő világ megismerésének legmegbízhatóbb módja a tudományos módszer. Igy bármennyi bibliai idézetet hoz fel valaki, nem tudom megalapozott és értelmes válaszként elfogadni.

Szerettem volna, ha az alábbihoz hasonló válaszokat kapok a keresztényektől, mindeddig hiába. Arra gondoltam, hogy besegitek egy kicsit, hiszen mindenkinek előnyére válik, ha a másik oldaláról közelitünk. Olyan válaszokat vártam, amelyekkel megpróbálnak a tudomány oldaláról bizonyitani valamit, hiszen ha jól emlékszem, Jézusról is azt tartják, hogy leereszkedett a másik ember gondolkodási szintjére. Például, ezt a választ Robert Wright, Isten evolúciója cimű könyvéből vettem:

A modern fizika egyik rendithetetlen alaptétele, hogy hiába tekinti az ember a végső tudományos valóságot, azaz a fizika legalapvetőbb igazságait a végső valóságnak, ez a végső valóság mégsem olyasmi, amit tisztán felfoghatunk.
Vegyük például az elektront: egy apró részecskét , ami egy másik apró részecske körül pörög. Tévedés! Való igaz, hogy a fizikusok néha hasznosnak találják, hogy ekképp gondolkodjunk az elektronokról, de más esetekben hasznosabb, ha hullámoknak képzeljük el azokat . Ha csak az egyik módon képzeljük el, akkor a kép nem lesz teljes, egyszerre kétféle módon elképzelni... nos, az elképzelhetetlen. És az elektronok csak a jéghegy csúcsát jelentik. Általában véve a kvantumvilág, a szubatomi valóság világának viselkedését elménk nem képes felfogni.

Mégis akad néhány fizikus, aki úgy véli, hogy az elektronok dolgok. Ama tény nyomán, hogy még senki nem látott elektront, és az agyunkat már az is összezavarja, ha el akarunk képzelni egyet, néhány fizikus és tudományfilozófus már azt is megkérdőjelezte, hogy mondhatjuk-e egyáltalán azt, hogy elektronok léteznek.

Mondhatjuk, hogy odakinn létezik valami, amit elektront ir le, és bár ezt a dolgot csupán tökéletlenül tudjuk elképzelni, sőt helyenként elképzelésünk még félre is vezet bennünket, mégis az, hogy ilyen módon elképzeljük ezt, messzebbre vezet bennünket, mintha semmilyen módon nem képzelnénk el. Hiszünk az elektronban, noha beismerjük, hogy nem tudjuk pontosan, hogy mi is az elektron. Úgy is fogalmazhatunk, hogy hiszünk az elektronokban, noha hiányoznak az elektronok létezésének cáfolhatatlan bizonyitékai.

Ha a fizikusok között sok olyan akad, aki azt vallja, hogy a szubatomi valóság tökéletlen megismerése érvényes tudáshoz vezet, akkor miért ne lehetne Istennel kapcsolatban is ezt álltani. Ha valaki azt állitja, hogy hisz Istenben, noha nincs teljesen tisztában azzal, hogy mi is isten valójában - sőt még azt sem tudja valójában bizonyitani, hogy Isten egyáltalán létezik - ha egyenlő bánásmódban szeretnénk részesiteni a fizikussal, akkor nem mondhatjuk azt, hogy hitének nincsenek szilárd alapjai. Logikai szempontból semmi különbség nincs az elektronokban való hit és az istenben való hit között. A tudósok különféle mintákat látnak a fizikai világban - például megfigyelik az elektronok viselkedését-, majd ebből következtetést vonnak le e minták forrását illetően, és ezt a forrást elektronnak nevezik el. Az istenhivő mintákat lát az erkölcsi - fizikai világban, majd ebből következtetéseket von le e minták forrását illetően, és ezt a forrást istennek nevezi. Isten az az ismeretlen dolog, ami az erkölcsi rend forrása, az ok, ami miatt a földi életnek létezik erkölcsi dimenziója és iránya. Mivel emberek vagyunk, ezért ennek az erkölcsi rendnek a forrását olyan durva körvonalakkal tudjuk elképzelni, hogy az már megértésünket is félrevezeti, de hát ezt a fizikai rend szubatomi forrásaiból, például az elektronról is elmondhatjuk.

Ez egy zseniális felvetés. Legalább egy modern, tudományosan megalapozott érv. Megdicsértném azokat a hivőket, akik ilyesmit levezetnek.

Természetesen, ezt az érvet is lehet cáfolni tudományos oldalról, amit most itt meg is teszek - ennek ellenére dicséretes megközelités. Akad egy pont, ahol az Isten és az elektronok közötti analogia csődöt mond, hiszen egy, az elektronhoz hasonlatos dolog létezése szükségszerű ahhoz, hogy megmagyarázzuk a fizikai világban látható mintákat. Ezzel szemben egy, az Istenhez hasonlatos dolog nem szükségszerű ahhoz, hogy megmagyarázzuk a világegyetemben meglévő erkölcsi rendet. A társadalmi szerveződés bővülésével magyarázzuk az erkölcsi rendet, ami viszont a technikai evolúció eredménye volt, ami viszont természetes folyománya volt az emberi agy működésének, ami viszont a biológiai evolúció során fejlődött ki. Nincs szükség semmiféle misztikus erőre e folyamat megmagyarázásához, éppen ezért felesleges ilyet keresni.

Olyannyira, hogy amikor istenhivőként az erkölcsi rend forrásáról beszélsz, nyugodtan azt is mondhatom, hogy ennek az erkölcsi rendnek a forrása ... az elektron - pontosabban fogalmazva, olyan más szubatomi részecskék, amik az elektronnál alapvetőbb szerepet töltenek be. Ha az erkölcsi rendet materialista fogalmakkal meg lehet magyarázni, akkor ennek a legményebbre nyúló magyarázata ugyanaz lesz, mint általában a világnak a legményebbre nyúló magyarázata - az a nagy egységes elmélet, amit a fizikusok már egy ideje keresnek. Miért kellene akkor elkezdeni Istenről beszélni.

Hivőként, erre is lehet válaszod. Vannak dolgok, amelyek több magyarázatot követelnek, mint amit materialista fogalmakkal ki lehet fejezni...

Arra is lesz válaszom, mégis kivánatosabb volna egy ilyen szintű párbeszéd.

Kiút a káoszból

 image_9.jpg

Régóta dicsérem Robert Wright Isten evolúciója cimű könyvét. Forrón ajánlom minden olyan kereszténynek, aki szeretné egy szélesebb látószögből megérteni, honnan is ered az az istenkép, amit örökölt. Néhány fontos tanulságot vázolok fel belőle:

Az iró történelmi adatokkal igazolja véleményét, mely szerint az istenek illúzióként születtek meg, és hogy az istenfogalom történelmi alakulása bizonyos értelemben ennek az illúziónak a fejlődése.

A zsidók, a keresztények és a muzulmánok között legalább egy közös vonás felfedezhető: ezek az emberek szeretik eltúlozni történelmi egyediségüket. Mindhárom ábrahámi vallás egyfajta kultúrális szintézis eredményeként jött létre a korábban már létezett elemek ötvözéséből.

A héber szentirás úgy ábrázolja az izraelitákat, mint a vallás megújitásának forradalmárait: az egy igaz Isten támogatását maguk mögött tudva bemasiroztak Kánaánba és elpusztitották a tudatlan politeistákat. Valójában, az izraelita vallás a kánaáni környezetben alakult ki, és maga is politeista volt, a monoteizmus csupán a babiloni fogság után vert gyökeret az izraeliták körében.

A keresztények Jézusban azt a férfit látják, aki a személyes megváltás radikálisan új üzenetét hozta el a zsidóknak, és azon volt, hogy ezt az üzenetet az egész világ megismerje. De Jézus maga is zsidó volt, aki a többi zsidónak prédikált, és üzenetének lényege feltehetően nem is számitott akkor újdonságnak - a nemzet megváltását hirdette. Nem találunk olyan utalást, hogy más etnikumok részére is baráti kezet szeretett volna nyújtani. Ez a tan csak évtizedekkel halála után került be a keresztény tanitásba és a Római Birodalom kozmopolita miliőjét tükrözte. Tanitásait akkor igazitották ehhez az üzenethez, és az igy létrejött torzitásokból alakult ki az evangélium.

A muzulmánok azt tartják Mohamedről, hogy két forradalmi üzenetet is hozott a világnak: egyfelől közölte az arab politeistákkal, hogy csak egy igaz Isten létezik, majd elmagyarázta a zsidóknak és keresztényeknek, hogy az ő Istenük és az Allah ugyanaz az Isten. A valóság egészen más képet fest, jó eséllyel kijelenthetjük, hogy Allahot a keresztények és zsidók isteneként már korábban is ismerték. Az egy igaz Isten kérdésében is, Mohamed eleinte az arab politeisták politikai hatalma előtt meghajolt és más istenek létezését is elfogadta. Az iszlám nem valami új eszmrerendszerként született, hanem olyan képlékeny kompromisszumként, ami a judaizmus, a kereszténység és a pogány arab vallás között jött létre.


A történelem tele van civilizációs harcokkal, és olyan civilizációkkal is, amelyek képesek egymás mellett élni. Tanulságos, milyen szerepet játszottak a különféle vallásos nézetek, amelyek hol szitották, hol viszont csillapitották a lángokat, gyakran menet közben is irányt váltva.

A világban jelenleg kialakult helyzet egy másik vonatkozásával is foglalkozik Wright, egy másfajta szembenállással: a tudomány és a vallás sokat vitatott harcával. Ennek a története az ősi Babilonig vezethető vissza, ahol a nap- és holdfogyatkozást hosszú ideig nyughatatlan és rosszindulatú szellemeknek tudták be, mig egyszer csak fel nem ismerték, hogy előre megjósolható időközönként következnek be. Azóta számos megrenditő felfedezés született, de valamilyenfajta vallásos nézet mindig túlélte a tudománnyal való összecsapást. A konkrét hittételnek meg kellett változnia, de megát a vallást ez nem kérdőjelezte meg. Végül is, a tudomány is állandóan változott, - felülvizsgált, sőt elvetett régi elméleteket, - de ettől még senki sem gondolja azt, hogy maga a tudomány megkérdőjeleződött volna. Éppen ellenkezőleg, úgy véljük, ez a folyamatos kiigazitás közelebb viszi a tudományt az igazsághoz. Vajon a vallással is ez a helyzet? Vagy egyáltalán kibékithető a tudomány a vallással? Hogy fog kinézni az a vallás, amely jól alkalmazkodik a fejlett tudomány és a gyors globalizálódás korához?


A különböző vallások szentirásai egyfajta térképet mutatnak a felszin alatt a tolerancia és intoleranzia tekintetében. Amikor az emberek úgy gondolják, hogy nullaösszegű viszonyban állnak más emberekkel - amikor azt látják, hogy szerencséjük jobbra fordulása forditott arányban áll más emberek szerencséjének változásával, amikor a kapcsolat dinamikáját a ha az egyik nyer, a másik veszit logikája diktálja, - akkor hajlamosak arra, hogy rábukkanjanak azokra a szentirási szakaszokra, amelyek az intolleranciát vagy a harciasságot indokolják. Ugyanakkor, ha a kapcsolatuk nem nullaösszegű visonynak látják - ha úgy vélik, hogy helyzetük egyenes arányban javul mások helyzetével, ha lehetőséget látnak arra, hogy mindkét fél számára előnyös kapcsolatot alakitsanak ki másokkal, - akkor nagyobb eséllyel bukkannak rá azokra a szentirási szakaszokra, amelyek a toleranciát és a megértést hirdetik.

Az erkölcsi evolúció is igy zajlik, legyen szó az ókori Izraelről, a Római Birodalomról a korai kereszténység időszakában, Mohamed Arábiájáról vagy éppen a modern világról: a játékelméleti dinamika szembetűnő változásainak hatására egy nép kultúrája olyan módon alkalmazkodik ezekhez a változásokhoz, hogy új alapokra helyezve itéli meg annak a népnek az erkölcsi státuszát, amelyikkel a játékot folytatja. Ha egy vallásos kultúráról beszélünk, akkor ezt az alkalmazkodást az adott szentirás értelmezésének a változása is kiséri, illetve megváltozik az, hogy melyik szentirás kerül előtérbe. Ezt történt az ókorban és ez történik ma is.

A világ háboruskodására és káoszára a könyv javasol egy gyógymódot, amit „az erkölcsi képzelőerő kiterjesztésének” nevez - ami nem jelent mást, mint belehelyezni magunkat a másik ember világába és felismerni a nem nullaösszegű viszonyt, vagyis a győztes-győztes helyzeteket. Az erkölcs evolúciója a természetes kiválasztás folytán ennek az erkölcsösségnek a fejlődését vetiti elénk. Nem eget rengető felismerés, hogy a másik ember is ember. Mégis ezt az igazságot gyakran figyelmen kivül hagyjuk. Ez az igazság bizonyos értelemben valóban természetellenes. Végtére is a természetes kiválasztás által létrehozott bármelyik organizmus abban az illúzióban él, hogy ő egyedi. Mindennapi életünket erre az előfeltevésre épitjük - arra a feltevésre, hogy a saját jólétünk fontosabb, mint bárki másé, és ez alól talán csak a közeli rokonok jelentenek kivételt. Ennek tudatositása elvezethet az erkölcsi igazsághoz.

A történelem egyre közelebb visz az erkölcsi igazsághoz. Az erkölcsi képzelőerő növelése nem az egyén megváltásáról szól, hanem a társadalmi rendszer megváltásáról. A gyakorlat azt mutatja, hogy azok a vallások, amelyek elmulasztották az egyéni megváltást összekapcsolni a társadalmi megváltással, mindent összevetve, nem jutottak sokra - mára már eljárt felettük az idő. Ide értendő a zsidó, keresztény és muzulmán vallások rendszerei. Azonban az ábrahámi irányzat igazsága megmarad, vagyis van remény a megváltásra, ha megtesszük azt, amit kell és elkezdünk törődni a másik emberrel.

Tetszett a bejegyzés? Kövesd a blogot!

blog.hu