Az ateizmus nem filozófia, de még csak nem is világnézet - egyszerűen a nyilvánvaló tények elismerése. Voltaképpen az „ateizmus” kifejezésnek nem is volna szabad léteznie. Senki sem definiálja magát „nem -fizikusnak” vagy „nem - orvosnak”. Szavunk sincs olyan emberekre, akik kételkednek abban, hogy Elvis Presley még ma is élne, vagy hogy földönkivüliek hosszú, galaxisközi utazásokra vállalkoznak csak azért, hogy néhány farmert, meg a jószágait jól megijesszék. Az ateizmus nem több, mint olyan zaj, amelyek értelmes emberek igazolhatatlan vallásos nézetek hallatán szoktak kiadni. Ateista egyszerűen az, aki szerint üdvös lenne, ha az a több mint egy milliárd keresztény, aki állitólag soha nem kételkedett Istenben, végre bizonyitékokkal állna elő Isten létezésére, a jóságáról nem is beszélve, miközben minden áldott nap ártatlan emberek szenvednek más emberek keze által. Ateista az, aki szerint egyetlen kislány meggyilkolása - még, ha millió évenként fordulna is elő - kétségbe vonja Isten eszméjét. De persze minden áldott nap látjuk, hogy Istennek nem sikerül megvédenie az embereket.
Valahol a világban egy férfi éppen most elrabol egy lányt, akit megkinoz, megerőszakol és meggyilkol. Ha ez a szörnyűség nem ebben a pillanatban történik meg, néhány órán beül biztosan a statisztikai törvények alapján. Ugyanilyen statisztikai törvények szerint a lány szülei valószinűleg hisznek abban, hogy a mindenható, jóságos Isten vigyáz rájuk és egész családjukra. Igazuk van ebben? És vajon jó-e, ha ezt hiszik?
Nem jó! Az egész ateizmus benne van ebben a válaszban.
Nem is tudom, milyen óriási és értelmetlen katasztrófa kell még, hogy megingassa a világ hitét. A holokauszt nem volt elég, ahogy a ruandai népirtás sem. A huszadik században 20 millió ember, köztük nagyon sok gyerek, halt meg himlőben. Isten útjai valóban kifűrkészhetetlenek. És úgy tűnik, hogy nincs az a szerencsétlenség, amely a hittel ne lenne összeegyeztethetetlen.
Persze minden vallás hivei szerint rendszeresen biztositják egymást, hogy Isten nem felelős az emberek szenvedéséért. Pedig hogyan másként értelmezhetnénk azt az állitást, hogy Isten mindentudó és mindenható? Ha Isten létezik, vagy nem tehet semmit a legsúlyosabb szörnyűségek ellen, vagy nem is érdekli. Egyesek mondják, hogy Istent nem lehet az emberi erkölcs mércéjével mérni, pedig Isten jóságának megállapitására az emberi mércét hasznáják. Ha Isten olyan közönséges dolgokkal foglalkozik, hogy miként kell őt szólitani az imában vagy milyen napon imádjuk őt, stb., akkor egyáltalán nem lehet annyire kifürkészhetetlen.
Persze van egy másik lehetőség is, amely egyszerre a legészerűbb és leggyűlöletesebb, hogy a Biblia Istene merő fikció, akárcsak Zeusz, és ezernyi másik halott isten, akivel az épeszű emberek többsége ma már nem is foglalkozik. Vajon be tudjuk-e bizonyitani, hogy Zeusz nem létezik? Természetesen nem. Képzeljünk el egy olyan társadalmat, amelynek tagjai minden évben dollármilliárdokat áldoznak saját jövedelmükből az olümposzi istenek kegyeinek elnyerésére, a kormány további milliárdokat költ ezeknek az isteneknek szentelt intézmények támogatására, nem beszélve az egyházi tisztségviselők adókedvezményeiről. Rettenetes pocsékolás lenne anyagi, erkölcsi és szellemi erőforásainkkal. Pedig a mi társadalmunk pontosan ezt teszi.
Szörnyű dolog tudatositani, hogy mindannyian meghalunk, és mindent elveszitünk, ami kedves volt nekünk, és kétszeresen szörnyű, hogy oly sokan már életükben is szükségtelenül szenvednek. Az pedig, hogy e szenvedés oly nagy részben közvetlenül a vallás - a vallási gyűlölkődések, vallási tabuk, és a szűkös erőforrások vallásos célokra terelése - következtében támad, erkölcsi és intellektuális kötelességünkké teszi a vallásos hit tisztességes birálatát.
Felhasznált irodalom: Sam Harris, Tények és keresztények cimű könyve (2009, Bp)
